Csak a kék
Tengerár-sorozat • ingyenes betekintő kiadás
írta R. N. Vale
Csak a kék
© 2026 R. N. Vale
Minden jog fenntartva. E kiadvány egyetlen része sem sokszorosítható, nem tárolható visszakereshető rendszerben, és semmilyen formában vagy eszközzel – elektronikus, mechanikus, fénymásolási, hangrögzítési vagy más módon – nem továbbítható a szerző előzetes írásbeli engedélye nélkül, kivéve a kritikákban és ismertetőkben felhasznált rövid idézeteket.
Ez fikciós mű. A benne szereplő nevek, szereplők, helyszínek és események a szerző képzeletének szüleményei, vagy fiktív módon kerülnek felhasználásra. Bármilyen hasonlóság valós eseményekkel, helyszínekkel, illetve élő vagy elhunyt személyekkel kizárólag a véletlen műve.
Első kiadás, 2026
A közelgő könyvekről, a világépítés kulisszatitkairól és további tartalmakról itt találsz többet
Facebook:
https://facebook.com/tengerar.vilaga
YouTube:
https://youtube.com/@TengerarVilaga
1. fejezet – Leryn
Üres és kék, kék és üres, ameddig csak a szem ellát. Nem volt itt más, csak pusztaság, a napfény perzselte üres semmi. A nap kitartóan sütött, messze volt még az este. Leryn már egy ideje csak mocorgott a nyeregben. A combja zsibbadt, a derékhám vágta a bordáit. Valahogy minden kényelmetlenebbnek tűnt, mint induláskor. Felnézett az égre, hátha elvonja valami a figyelmét, de nem vonta el.
A fény mindenhonnan ugyanúgy tűzött tovább. A ragyogó, vakító nap égette a szemét, mintha az egész égbolt egyetlen fehéren izzó lángtenger lett volna. Oldalt és körben pedig az a különös vibrálás terjengett, ami az Északi Pusztaság sajátja volt.
A teherhordó lények lassú, hullámzó mozdulatokkal haladtak előre. A hátukon csomagok, ládák és hálók fityegtek. A karaván kicsi volt. Egykedvűen haladt előre útján. Öt málhás a hajtóikkal, és harminc fegyveres kísérő, semmi több. A csendet csak néha törte meg egy-egy prüszkölés, ahogy az állatok levegőt vettek, vagy néhány hangos fütty, ahogy a hajtók irányították a málhásokat. A karaván körül semmi nem mozdult. Nem voltak sziklák, nem voltak növények, sem árnyékos foltok. Nem volt itt semmi, csak a fény volt, ami mindent felemésztett.
Unalmas. Nem szeretem ezt a pusztaságot, és még legalább két nap van hátra – gondolta Leryn, a fiatal elf karavánkísérő, és kedvetlenül beleharapott útipogácsájába. Egykedvűen rágta a nem túl ízletes falatot. Megint útikaja, mint mindig – méltatlankodott magában. Ha nem a koszt öl meg, akkor majd ez az átkozott unalom! Hol vannak a beígért kalandok, a távoli csodák? Mesebeszéd. Nincs itt semmi, csak ez a végtelen üresség. A karaván előtt, mögött és fölött ugyanaz az egyenletes, szinte szilárdnak ható fény ragyogott. Ha sokáig meredt bele, Leryn úgy érezte, mintha a pupillája megpróbálna elmenekülni valamerre. Mindegy, merre – csak legyen már végre sötét.
A mögötte haladó kísérő rekedt hangja törte meg a csendet.
– A nyerged lesz a veszted, nem a nap – morogta az öreg, miközben lassan mellé siklott. Hátasa viharvert, szürkére kopott bőrén hosszú karmolásnyomok futottak végig. – Ha ennyit fészkelődsz benne, kilazul, te meg leesel, ha véletlenül történik valami.
– Csak próbálok kényelmesen ülni! Különben is, mi a fene történhetne itt? – védekezett Leryn. – Egyébként meddig tart még ez a szakasz? Mikor lesz már pihenő?
– Tudod, hogy működik a dolog. Addig megyünk, amíg a vezető azt mondja, hogy elég – vont vállat a másik. – Te vagy az újonc, Leryn. Ki kell tartanod. Nem a kérdésekért fizetnek minket.
– Gyerünk! – ösztökélte Leryn a hátasát, és kissé előrébb araszolt a lassan haladó málhások mellett.
Az időérzékelés szinte megszűnt. A teherhordók egyenletes mozgása, a kísérők lassú haladása, a füttyjelek és a fény monoton lüktetése mind egybeolvadt. Csak a Pusztaság maradt, tovább vibrálva a maga végtelen ürességében.
– Ébren vagy, fiú? – kiáltotta felé a karavánvezető, hátrafordulva legelöl haladó hátasáról.
– Igen, uram – felelte Leryn, és felegyenesedett.
– Jó. Mert kell valaki, aki hátul nyitva tartja a szemét. A Pusztaság ritkán üres igazán. – A karavánvezető a karaván mögötti semmi felé pillantott. – Errefelé ritka a forgalom, de ha mégis itt portyázik valaki, azt nem akarjuk a hátunk mögött tudni. Menj hátra, és őrködj!
A szavai, bár egyszerűek voltak, valamit mégis helyreraktak Lerynben. Most már nem unatkozott, végre tehetett valamit. Mélyet lélegzett, lemaradt, és tekintetét a karaván mögötti Pusztaságra szegezte.
A Pusztaság nem változott. A fény ugyanúgy égetett. A semmi pedig ugyanúgy semmi maradt.
Aztán mintha valami mégis megmozdult volna a távolban.
Nem volt látványos. Egy sötétebb, hosszúkás árnyék suhant el nagyon messze, valahol a vibrálásban.
Leryn megtorpant, gyomrában valami lassú feszültség ébredt.
Aztán megint meglátta. A távoli fényben, ott, ahol a horizont vonala remegett, mintha egy árnyék villant volna fel. Olyan röviden, hogy az ember azt hihette: csak a délibáb játszik vele. Leryn hunyorított, de mire a szeme fókuszált volna, az árnyék megint eltűnt.
Csak a fénytörés lehet. Semmi több – gondolta.
Amikor a villanás harmadszor is megjelent, már nem mert hinni saját megnyugtatásának.
– Valami van a távolban – kiáltotta.
– Valami baj van? – szólt oda a mellé zárkózó kísérő.
– Árnyékot láttam – felelte Leryn. – Lehet, hogy csak a fény játszik.
– Errefelé a fény nem játszik „csak úgy” ok nélkül – válaszolta a férfi, majd keze önkéntelenül is a lándzsája nyelére csúszott.
A fegyver hosszú volt, rugalmas, a hegye pedig gonoszul csillogott.
– Inkább csak megmutatja nekünk azt, ami már amúgy is ott van.
Leryn torka elszorult, és gyomrában újra megjelent a hideg szorítás. Most már tisztán kivehető volt: a vibráló fehérségbe sötétebb árnyak keveredtek, mintha repedések keletkeztek volna a fényben. Először csak kettő. Aztán négy. Aztán egy egész rajnyi.
Támadók!
A kagylókürt éles hangja szakította ki a bénultságából.
Nesze neked unalom – gondolta. – Megtámadtak minket!
A karaván megtorpant, a kísérő harcosok fegyvereikért nyúltak, és védekező alakzatot vettek fel a málhások körül. Leryn felpillantott, és észrevette a távolból sebesen közeledő támadókat. Goblinok lehetnek, vagy még rosszabbak!
– Tartsátok a formát! – harsant a vezető hangja. – Kísérők, külső gyűrű! Ne essetek pánikba!
Leryn keze remegett, amikor fegyveréért nyúlt. A markolat ismerős volt. A gyakorlótéren százszor, ezerszer forgatta már. Ott, ahol a talpa alatt szilárd felület volt, ahol a mozdulatoknak súlya és iránya volt. Itt kint azonban minden más volt. A világ súlytalanabbnak tűnt, kivéve a félelmet.
Nem baj, legalább hamarosan meglesz az első igazi csatám – gondolta, és ahogy az öreg kísérő tanácsolta, szorosabbra húzta a rögzítőszíjakat a nyergén.
A támadók közben egyre közelebb értek, és igyekeztek minél inkább szétterülni, hogy bekerítsék a karavánt. Nem volt idő további töprengésre, mindjárt lőtávolba érnek. A cápák hatalmas sebességgel szelték a vizet, és már jól lehetett hallani a kurjantásokat, amelyekkel a goblinok szervezték a rohamot. A karavánt kísérő harcosok alakzatban várták a támadókat.
Leryn is gyorsan elfoglalta a számára kijelölt pozíciót. Megmarkolta lándzsája nyelét, és felkészült a támadásra. Érezte, ahogy megfeszülnek hátasának izmai, és azt a könnyű bizsergést is, ami jelezte, hogy elektromos angolnája feltöltötte „fegyverét”. Már ő is készen állt a harcra.
Az akadémián, gyakorlófegyverekkel egész jól ment nekem! – gondolta. – De élesben olyan más minden. Ideges vagyok. Valahogy meg kell nyugodnom!
Gyorsan felidézte a tanultakat. A tengeri goblinok veszélyes és ravasz ellenfelek, nem szabad őket félvállról venni! Most is a felszín felől közeledtek, hogy a hullámok és a rajtuk megcsillanó napfény, amennyire lehet, megnehezítse az ellenfél célzását.
Az angolnák idegesen mozgolódtak, időnként kékes szikrák futottak végig oldalukon. Az elf harcosok igyekeztek megnyugtatni hátasaikat. Az első sorban lévők előre szegezték lándzsáikat, a hátsó sorban lévők pedig előkészítették íjukat. A karaván megállt, a málhások zárt alakzatba húzódtak, és kicsivel lejjebb süllyedtek a vízben. A málhát cipelő állatok hátán egy, a hajók fedélzetéhez hasonló felépítmény volt, melyen a csomagokon kívül néhány lándzsavető is helyet kapott. Az állatok hasi oldalán szintén volt egy felépítmény, de ennek célja csak annyi volt, hogy páncélként védje a bálnák alsó oldalát. A biztonság kedvéért ezen a részen is voltak fegyverek. A málhásokat irányító hajtók – akiknek munkája a hajók matrózaiéhoz hasonlóan az volt, hogy kezeljék és irányítsák a hatalmas állatokat – már szintén harci pozícióban vártak. A lándzsavetők készen álltak, felhúzva és betöltve. Mindenki a közeledőket figyelte, és feszülten várta az összecsapást.
Bang! Az egyik lándzsavető elsült, és a lövedék surrogva hasította a vizet. A közeledő cápa megpróbált kitérni, de így is csúnya sebet hasított oldalán a találat. Ezzel szinte egy időben a többi fegyver is tüzelt. Az egyik cápát teljesen felnyársalta a kilőtt lándzsa, több másik is kisebb-nagyobb sebeket kapott, vér kavargott a vízben. A döglött cápa süllyedni kezdett, lovasa fejvesztve ugrott ki a nyergéből. A roham egyáltalán nem tört meg, a támadók változatlan sebeséggel közeledtek. A goblinok felkészültek az íjászok lövéseire, igyekeztek minél jobban cápáikra lapulni. A kagylókürt jelére végre megindult a roham. Az íjászok tüzeltek, a lándzsások sora pedig a támadók felé lódult. Nyilak süvítettek a goblinok felé, néhány goblin megsebesült, de a cápák masszív teste általában felfogta a lövéseket. Az íjászok lándzsát ragadtak, és második vonalként a cápák felé tartottak. Közben az első vonalban törtető lándzsások összecsaptak a goblinokkal.
A goblinok taktikája leginkább a farkasfalkáéhoz hasonlított. Általában csapatban támadtak, és megpróbálták bekeríteni ellenfeleiket. Gyors támadások és gyors visszavonulások követték egymást. Lőfegyvert nem nagyon használnak, helyette inkább egy, a nyergükhöz kötött harci csáklyával próbálják meg elkapni, meghurkolni és elvonszolni ellenfelüket. Kézitusa esetén a tőröket vagy a hosszú nyelű harci csáklyát kedvelik. Tulajdonképpen csak segítik a harcot, annak érdemi részét igyekeznek inkább cápáikra bízni.
Leryn ujjai szinte elfehéredtek, olyan erősen szorította lándzsája nyelét, majd megindult a legközelebbi támadó felé. Az elfek angolnái sebességben ugyan nem vehették fel a versenyt a cápákkal, de mozgékonyságban és manőverezőképességben annál inkább! Leryn egyenesen a támadó cápa felé tartott, majd hirtelen alábuktatta hátasát. Ezzel a manőverrel sikerült elkerülni a cápa összecsattanó állkapcsát. A goblin csáklyája feléjük repült, de szerencsére ártalmatlanul visszapattant a hátas oldaláról. Leryn erősen megkapaszkodott, az angolna pedig egy gyors hurkot csinált, és farkával a támadók felé csapott. Elektromosság sistergett a vízben. A goblin és hátasa összerándult az áramütéstől, rohamuk megtört. Leryn még kissé kába volt a szaltótól, de tudta a dolgát. Lándzsáját a cápa hasi részébe vágta. Szép találat volt, de sajnos nem súlyos. A cápa és lovasa gyorsan tovább úszott a málhások másik oldalának irányába, valószínűleg azért, hogy a többi megmaradt támadóval együtt felkészüljenek a következő támadásra.
Az első roham véget ért. Az elfek elkezdték rendezni soraikat. Szépen helytálltak, komoly veszteségeket okoztak a támadóknak, de így sem volt rózsás a helyzetük. Újjá kellett szerveződni még a második összecsapás előtt. A goblinok sebesen a málhások másik oldala felé tartottak, az elfek lassabb hátasaikkal igyekeztek követni őket. A kürtös a gyülekező jelét fújta. A sebesültek igyekeztek biztonságba menekülni. Néhány hátas nélkül maradt elf és goblin továbbra is ádázul harcolt. A vízben a vér nehéz illata terjengett, a halott katonák és hátasok teteme lassan süllyedt a fenék felé.
A málhások hasi oldala felől lándzsák süvítettek a cápák irányába, de a legtöbb támadó sikeresen ki tudott térni a lövedékek elől. De jaj! A támadók egy gyors manőverrel, tőlük szokatlan módon, megfordultak, és az őket üldözőkre vetették magukat. Az újraszerveződés gyilkos csatába fordult. A vízben cápák és angolnák forogtak vad összevisszaságban. A fegyverek és állkapcsok csattogását csak egy-egy kiáltás és elektromos kisülések sistergő zaja törte meg.
Leryn a gyülekező során a csoport szélére sodródott, és alaposan meglepte egy hirtelen megtorpanó, majd szembeforduló cápa. A cápa lovasa harcedzett goblin volt, könnyedén elkapta csáklyájával a meglepett fiatalt. A csáklya szerencsére nem okozott sérülést, viszont alaposan beleakadt Leryn nyergébe. A cápa meglódult, és könnyedén maga után vonszolta Lerynt és hátasát. Leryn komoly bajban volt, ha sikerül körbetekerni a hátast és őt a csáklya kötelével, akkor mozgásképtelenné válnak, és az elektromos ütések ellenére könnyű prédái lesznek az ellenfélnek.
Csak semmi pánik – gondolta. – Megpróbálom megakadályozni, hogy a körülöttem forgolódó cápa körbetekerjen. Végül is szerencsém van, amíg a megbénításomon munkálkodnak, addig nem tudnak majd rám támadni sem. Megpróbálom előszedni a kardot és valahogy elvágni ezt a kötelet… A testét szorosan tartó nyeregszíjak azonban akadályozták a szabad mozgásban.
A goblin és Leryn között különös tánc kezdődött. A gyorsabb cápa és a kecsesebb angolna vadul forgott egymás körül, miközben mindketten igyekeztek a lehető legtávolabb tartani a másikat. A harcolókat összekötő kötél vad táncot járt, hol megfeszült, hol pedig kiengedett, ahogy a hátasok kerülgették egymást. Leryn fiatal kora ellenére kivételes lovas volt, kimondottan szerette az akrobatikus manővereket. Az eszeveszett forgás közben is sikerült valahogy előszednie a kardját.
Szerencsés vagyok, hogy szorosan bekötöttem magam – gondolta. – Ha nem így teszek, már rég kiestem volna a nyeregből. Most már csak egy szerencsés vágás, és végre megszabadulok valahogy. Remélem, a goblint is legyőzöm, vagy legalább kitartok addig, amíg a többiek ideérnek.
A kötél elvágása egyáltalán nem bizonyult könnyű feladatnak. Több próbálkozásból mindössze egyszer sikerült eltalálni a folyamatosan csapkodó kötelet. A vágás ugyan sikeres volt, de az erős, fonott kötél nem szakadt el teljesen, csak egy kicsit meggyengült. Még egy csapás kellett hozzá, hogy végleg elszakadjon. Az ellenfelek hirtelen eltávolodtak egymástól, a lendület széthúzta őket. Egy pillanatra úgy tűnt, hogy Leryn fellélegezhet. A kavargó csata zajai tompábban érték már el; a goblin, akivel az imént még élet-halál harcot vívott, pedig eltűnt a zűrzavarban.
Leryn megkönnyebbülten nézett körül. Kissé eltávolodott ugyan a többiektől, de ez nem volt olyan nagy baj. Ekkor észrevette, hogy mennyire ráfeszült testére a hám. Reflexből ellenőrizte a szíjakat, majd egy kicsit meglazította őket, hogy szabadabban mozoghasson, ha esetleg újra támadás éri. A csata árnyai már távolabb remegtek, mint egy elhalványuló délibáb.
Elindult a többiek irányába. Ekkor mintha a felszín vakító fényessége egy pillanatra elhalványult volna. Egy hatalmas árny suhant el fölötte. Majd még egy, aztán egy harmadik. A víz felső rétege egy hatalmas csobbanással váratlanul felhasadt, és a hasadékból kéken izzó fény tört alá – valami éles, hideg energiahullám. A víz körülötte megremegett, erős fény ragyogott fel, a fényben pedig repedésszerű kék csíkok villantak. Lerynt és angolnáját is elkapta a nyaláb széle. Testüket feszültség rázta, megremegtek, majd mindketten görcsbe rándultak.
Leryn elvesztette eszméletét, és kicsúszott a nyeregszíjak közül. Teste lassú süllyedésbe kezdett, a mélyebb rétegek felé. A fény fölötte egyre távolibbá vált. A zajok elhaltak. A felszín meleg fénye pedig lassan hideg félhomállyá vált.
2. fejezet – Bran
A Homálytenger tompa fényében a víz szokás szerint finoman mozgott, de Hullámtörő Bran most valami mást is érzett. A kanyon peremén megállt, és egy ideig csak figyelte a mélyből felszálló apró részecskéket. A tenger mintha kissé összerezzent volna. Furcsa volt.
A Hidegár egy, a mélyből feltörő, folyamatos hidegáramlat volt. Ott húzódott, ahol a Homálytenger elérte a Mélytenger határát. Aki értette a mozgását, előre tudta, mi készül a mélyben. A törpék pedig nagyon is értették ezt a korallszirtek között haladó, szinte láthatatlan, folyószerű áramlatot. Ebből olvasták ki az időjárást, az irányt és a veszély közeledtét is. Most azonban az áramlás megváltozott, valahogy más volt, mint kellett volna.
A Kéktenger felől szakadatlanul hulló tengeri hó is mintha megzavarodott volna. Apró szemcséi idegesen kavarogtak egyik irányból a másikba. A víz hőfoka is folyamatosan változott. Ez is szokatlan volt. Most is egy éles, hűvös áramlat futott végig Bran karja mellett. Valami nem stimmelt. Nagyon nem. A víz mozgása túlságosan rendezetlen volt, túlságosan… megzavart.
Ez általában nem jelentett semmi jót. Bran lassan indult el lefelé az egyik korallgerinc mentén. A Homálytengerben a fény már gyér volt, csak vékony kék csíkok derengtek a felső világ felől.
A kanyarulat után tűntek fel az első tetemek. Először csak egy halvány körvonal, aztán a részletek is összeálltak: megmerevedett cápák, összecsavarodott elektromos angolnák, szétszakadt hálók, elsodort ládák, elszórt fegyverek. Egy cápán ülő goblin lovas teste lebegett fejjel lefelé a közelben, az áramlatok lassan megforgatták. Már a dögevők is megérezték a vért: kisebb árnyak cikáztak a tetemek körül, rezgő uszonyokkal, türelmetlen körözéssel, lassan pedig megérkeznek majd a nagyobbak is.
A karavánnak vége volt. Bran figyelmesen vizsgálta a maradványokat. Ez nem valami kisebb rajtaütés lehetett – gondolta – túl sok itt az áldozat.
A Homálytengerbe sokszor sodródnak tetemek a Kéktenger felől, főleg, amikor odafent vihar tombolt, de ez most más volt. A testeken nem ragadozók vagy közelharc nyomai látszottak. Nem tépések, nem harapások, nem is fegyver ütötte sebek, legalábbis a halottak zömén nem. A testek itt-ott elszenesedtek, bőrükön égésnyomok egész hálózata látszott, mintha valami hatalmas, egyetlen villanásba zárt erő csapott volna át rajtuk. Bran gyomra összerándult.
Lejjebb úszva megtalálta a karaván vélt középpontját. Az egyik teherhordó bálna lassan csúszott a meredek lejtőn a kanyon mélye felé, oldalán hosszú, szürkés égésnyom látszott. A hátáról leszakadt kötelek remegtek az áramlatokban.
A közelében egy fiatal tengerelf teste lebegett, félig az üledékbe süllyedve. Egy karja a mélység felé lógott, haja lassan kavargott a vízben.
Mintha kicsit megmozdult volna. Bran megtorpant. A törpék ösztönei ritkán csaltak.
– Már csak ez hiányzott… – morogta. – Egy megtépázott elf kölyök. Ilyen napom se volt mostanában.
Közelebb úszott, majd letérdelt a koralltörmelékre, és óvatosan megérintette a fiú nyakát. Élt. A mellkasa gyengén, de egyenletesen emelkedett.
A tengerelf finoman megrándult ugyan az érintéstől, de nem tért magához. Teste épnek tűnt, bőrén csak néhány felületes horzsolás látszott. Inkább zúzódások voltak ezek, mint komoly sebek.
– Hé! Hé, te! Hallasz? – rázta meg finoman Bran a fiút. – Ne merj itt meghalni nekem! Mozdulj már, kölyök…
Bár a mondatok elsőre ridegnek tűntek, a morgás mögött volt valami csendes, ösztönös gondoskodás is.
Leryn szemhéja megrándult, majd lassan kinyílt. Tekintete először üres volt, aztán lassan fókuszt talált.
– Hol… hol vagyok? – kérdezte alig hallhatóan.
– A peremen – mondta Bran. – A kanyonnál. És még élsz, ami önmagában is kisebbfajta csoda.
Leryn megpróbált felemelkedni, de visszahanyatlott. Másodszor is megpróbálta. Izmai egy pillanatra engedetlenül megrándultak, de aztán végül engedelmeskedtek. Bran ösztönösen a karja alá nyúlt, hogy megtámassza.
– Lassan – morogta.
A fiú ekkor egy pillanatra a lebegő tetemek felé nézett. Szemei elkerekedtek.
– Ez… a karavánunk volt? – suttogta ijedten.
Bran bólintott.
– Mi történt…? – kérdezte Leryn halkan.
Bran végignézett a bálna szenes oldalán, az elsodort testeken, az angolnákon.
– Nem tudom. Úgy tűnik, valami különös dolog történt – mondta. – Valami olyan, amilyet én még nem láttam.
– Én csak egy villanást láttam – mondta az elf. – Nagyon erőset. Aztán semmire sem emlékszem.
– Ez stimmel – felelte Bran. – Mi a neved, fiú?
– Leryn.
– Hullámtörő Bran, Árokjáró. Nem sok tengerelf jár erre.
– Nem szoktunk ilyen mélyre jönni… – kezdte, majd a mondata elakadt, ahogy a roncsmező felé nézett. – Volt más túlélő is? – kérdezte reménykedve.
Bran szomorúan megrázta a fejét.
– Sajnos nem. A karavánnak vége. Te vagy az egyetlen, akit élve találtam.
Csend telepedett közéjük. Csak a távoli roppanások jelezték a dögevők jelenlétét. Bran a kanyon sötétje felé bökött a fegyverével.
– Körbejártam, ameddig csak mertem, de innen már nincs tovább. Lejjebb már csak a Mélység az úr.
Aztán a roncsmezőre mutatott.
– Ha innen tovább akarunk indulni, kell neked valami fegyver. Itt nem biztonságos. Felfegyverzett halottak helyett jobb, ha fegyveres élők úszkálnak errefelé.
Leryn nagyot nyelve bevetette magát a törmelék közé. Bran vele tartott. A roncsok között Leryn végül talált egy épen maradt lándzsát és egy használhatónak tűnő kardot. A lándzsa ismerősen simult a kezébe; a kardot viszont bizonytalanul próbálta eltenni az oldalán lógó hüvelybe, mintha az nem passzolt volna tökéletesen.
Épp a hüvelyt igazgatta, amikor valami megváltozott körülöttük. A tengeri hó hirtelen kavarogni kezdett. A Hidegár pedig egyetlen pillanat alatt irányt váltott. A dögevők szétrebbentek. Bran megfeszült.
– Valami közeledik – suttogta komoran. – És nem apróság…
Bran lassan felemelte fegyverét. Leryn pedig ösztönösen hátralépett.
A víz hőmérséklete néhány másodperc alatt több fokot csökkent. Leryn libabőrös lett. Bran ujjai pedig zsibbadni kezdtek, úgy szorította a markolatot. A mélyben valami mozgott. A kanyon félhomályából mintha valami hatalmas test közeledett volna feléjük.
Bran szája kiszáradt. Ez már nem csak komoly veszély volt. Ez az a pillanat volt, amikor még egy tapasztalt Árokjárót is kirázott a hideg, és ez a hideg nem a víztől jött.
– Kölyök – suttogta Bran, és közben lassan a talpa alatti koralltörmelékhez lapult –, ha élni akarsz, most lapulj le te is és maradj… nagyon… nagyon csendben.
Leryn bólintani sem mert. Lassan, óvatosan lelapult. Bran ujjai reszkettek a fegyvere nyelén.
Először csak torz fénytörések táncoltak a mélység felett, aztán a kanyon mélyéből lassan kibontakozott egy csáp. Vastag volt, tagolt és sötét. Másabb volt, mint amit bármelyikük valaha látott. Sűrű, fekete rettegés áradt belőle, a tapadókorongok között pedig hideg halvány fény derengett. A mozgása csendes volt, lassú és biztos. Aztán jött a következő csáp. Majd még egy.
Leryn teste reszketni kezdett. Hamarosan maga a test is láthatóvá vált. Egy hatalmas kráken! A lény csak lassan emelkedett fel a kanyonból, és szinte teljesen hangtalanul.
A hátán hatalmas szerkezet feszült: egy korallból és fekete fémből emelt ostromtorony. A platformon alakok mozogtak – mélytengeri orkok. Sokan. Egy egész hadseregre való. Baljósan kinéző pengéik és páncéljuk egyaránt fekete mélységi fémből készült.
Bran elszürkült arca megfeszült. Egyetlen pillanatig sem volt kétséges, mit jelent ez a szervezettség. Háborút.
Megfogta Leryn karját.
– Indulunk. Mennünk kell. Most.
Bran és Leryn a körülöttük heverő roncsok és tetemek árnyékába húzódtak, és megpróbáltak észrevétlenek maradni. A kráken közeledett. Csápjai végigseperték a kanyon alját. Ahogy elérte a karaván maradványainak szélét, az orkok megkezdték a leereszkedést köteleiken.
Bran és Leryn a roncsmező pereme felé igyekeztek, óvatosan fedezéktől fedezékig haladva. A Homálytenger sötétje egyre jobban körülölelte őket, ahogy a kráken árnyéka betöltötte a roncsmezőt.
Bran még egy pillanatra visszanézett. A kráken csápjai éppen az egyik döglött bálnát fonták körbe. Az orkok pedig már a tetemek között mozogtak.
Hirtelen éles kiáltás harsant az ostromtorony felől. Valaki észrevehetett valamit.
Ekkor kezdődött az igazi menekülés.
3. fejezet – A kanyon
A kiáltás visszaverődött a falakról. Hangja minden irányból egyszerre érkezett. Leryn úgy érezte, mintha még a víz is összerezzent volna tőle. Bran megrántotta a karját, és ő engedelmesen követte. Menekültek.
Lerynben még mindig ott lüktetett az előbbi mindent felőrlő rémület maradéka. Ez az a fajta bénító, feszítő félelem volt, amely szinte még a levegőt is kiszorította az ember tüdejéből. Bár a rettegés maradéka még mindig ott dobolt benne, mögötte már valami élesebb, tisztább érzés tört elő: az érzés, hogy élete első igazi kalandja most kezdődött el!
Ha meghal, márpedig könnyen lehet, hogy mindjárt meghal – villant át az agyán váratlan élességgel – legalább látta. Látta a mítoszt. A legendát, amely ma megelevenedett előtte. Láthatott egy valódi krákent! Egy lényt, ami a többi elfnek csak a legendák mitikus szörnye volt. Lerynnek azonban maga a valóság. A nagyon is szörnyű, fenyegető valóság. Ez a gondolat új erőt adott. Mozgása felgyorsult.
A roncsmező szélén túl kisebb kanyonok kezdődtek. Itt a víz is mintha sűrűbbé vált volna. Valahogy minden sokkal homályosabbnak látszott. Leryn nehezen lélegzett; a mellkasát tompa nyomás szorította össze. Minden lélegzetvétele egyre nehezebb volt. Tudta, hogy mélyre került – sokkal mélyebbre, mint ahol valaha is járt.
Ahogy bemenekültek az egyik kanyargó, hideg fényben úszó járatba, a Homálytenger – minden félhomályával, veszélyével és fagyos szépségével – mintha megnyílt volna előtte. Leryn még sosem járt itt; ez a világ is csak a gyerekkori mesékben létezett számára.
A víz félig világos volt, félig pedig sötét. Fentről hosszú fénycsíkok futottak végig a világos korallgerincek peremén, majd elhalványultak a mélyedésekben. A fénytörések a kanyon szűkületeiben mintha lélegeztek volna. Hol nyújtott csíkok, hol pedig sötét foltok látszottak, ahogy a mélyebb vizek hideg áramlatainak mozgása folyamatosan megtörte a fényt. Leryn mindig is azt hitte, hogy ismeri a tenger működését, de itt minden valahogy más volt.
Egyetlen szívdobbanásnyira lelassított, hogy jobban körbenézzen. És ekkor csapott belé a felismerés: ez a hely… egyszerűen gyönyörű.
A világos falakat sötét repedések szabdalták, melyeket csontfehér hidegvízi korallbordák borítottak. Úgy meredeztek, mintha a tenger belső csontjai lennének. Egyes ágakon gyenge, kékes biolumineszcens fény derengett, a Hidegár lassú mozgásától fel-felvillanva.
A magasabb vizekből pedig finom szemcsék hullottak alá. Tengeri hó. A szemcsék kavarogtak, valahányszor egy Hidegár-lökés futott végig a kanyonban. A víz változására a korallágak is reagáltak. Fényük a hideg érintésétől egy pillanatra fel-felvillant.
A falakon kisebb-nagyobb barlangok tátongtak. A sekély üregekben apró világító halrajok húzódtak meg. Az itt megtelepedő szintén biolumineszcens növényzet is halvány fényt adott, de ez csak arra volt elég, hogy a körvonalakat halványan kirajzolja.
A hidegvízi korall néhol természetes íveket formált, másutt csipkézett ágaknak látszott. A Hidegár érintésére apró fénycsíkok futottak végig rajta, mintha halvány, kék villanások lennének egy csontváz peremén.
Leryn körül minden szinte földöntúli fénnyel vibrált. Ámulva figyelte. Még néhány lépést haladt előre, amikor megrezdült mögöttük a víz.
Először alig észrevehetően, mintha csak egy gyenge áramlat lenne. Hátranézett, és ekkor minden izma megfeszült. Két árny követte őket, gyorsan, hangtalanul. A mozgásuk megváltoztatta az áramlatokat. Mélységiork-felderítők lehettek. Könnyű páncélt és rövid fegyvereket viseltek.
Bran is észrevette őket. Hirtelen megragadta Leryn kezét, és berántotta egy szűk mellékágba. A víz itt sötétebb volt, a korallágak sűrűbbek, az áramlat pedig élesebben húzott. Leryn alig bírta tartani Brannal a tempót. Tüdeje minden mozdulatnál nyilallt.
A törpe egyszer csak megállt, majd hirtelen visszafordult, és Leryn mellé lépett. Fél kézzel megpörgette a fegyverét: egy rövid nyelű csákányt, éles pengével és kampós véggel. Ez volt az Árokjárók jellegzetes szerszáma. A kanyonok szűk járataiban munkára és harcra is kiváló volt.
– Itt bevárjuk őket – jelentette ki Bran ellentmondást nem tűrő hangon.
Az első ork hamarosan előbukkant a kanyon félhomályából. Fekete alakja a Hidegár sodrását kihasználva szinte hangtalanul siklott előre a szűk falak között.
Leryn megmarkolta lándzsáját, és felé döfött. A fegyver súlya ismerős volt számára, a mozdulat természetes, de az ork gyorsabb volt. Sokkal gyorsabb, mint bárki, akivel valaha is küzdött. Ebben a számára szinte súlytalannak tűnő közegben az ork könnyedén mozgott. A lándzsa hegye lepattant különös bőrpáncéljáról, és a visszarúgás majdnem kiverte a fegyvert Leryn kezéből. A nyél keményen a bordáiba fúródott. Egy pillanatra elsötétült előtte a világ.
Mire újra tisztábban látott, a felderítő már túl közel volt.
Leryn hátrált, de a következő pillanatban a kanyon falának ütközött. Az ork rövid kardja megvillant. Egyetlen gyors mozdulat volt csupán, de Leryn érezte, hogy ezt nem tudja kivédeni.
Hirtelen Bran csapódott neki az orknak oldalról, mint egy sötét hullám. Az ork csapása megtört, pengéje elsiklott Leryn mellett. A kampós csákány megvillant, rövid ívet rajzolva a vízben. A csapást tompa, roppanó hang követte. A felderítő mellkasához kapott, és megtántorodott. Ujjai közül vér szivárgott.
A másik ork azonban máris Leryn felé tartott.
Leryn próbálta tartani a távolságot, és újra döfött. A lándzsa azonban túl hosszú volt ehhez a szűk térhez. A vége beleakadt egy korallágba, és a mozdulat azonnal megtört. Leryn elengedte a használhatatlanná vált fegyvert, majd villámgyorsan kardot próbált rántani, de a penge megszorult a hüvelyben.
Az ork felderítő ekkor már közvetlenül előtte volt. Rövid kardja majdnem elérte.
Leryn oldalra akart mozdulni, de nem volt elég hely. Ekkor Bran hangja dörrent a háta mögül:
– Le!
Leryn ösztönből bukott alá. A fölötte elsuhanó mozdulatból csak egy villanást látott, aztán meghallotta a törpe fegyverének csattanását. Az ork teste megrázkódott, majd vérpamacsokat eregetve sodródni kezdett a Hidegárban.
A másik felderítő sebesült volt ugyan, de még harcképes. Gyorsan és hangtalanul úszott Bran felé. A Hidegár az imént kissé félresodorta a törpét, így nem láthatta a támadót. Leryn tudta, hogy nem veszi észre időben.
Nem gondolkodott.
Utánakapott az eldobott lándzsának, két kézzel megmarkolta, majd előrelendült, és teljes erőből döfött. A mozdulat nem volt pontos, nem is volt szép, de éppen elég volt ahhoz, hogy az ork egy pillanatra megtorpanjon.
Bran ezt a pillanatot használta ki. Rövid, kemény mozdulattal sújtott le. A kampós csákány megvillant, és a második felderítő is elernyedt a vízben.
A víz lassan elcsendesedett körülöttük.
Leryn ekkor vette csak észre, mennyire remeg a karja. A lándzsát is alig bírta tartani. A bordája szúrt. Kardja félig kicsúszva himbálódzott az oldalán.
Bran rekedten szólalt meg:
– Ezek csak felderítők voltak. A katonák nem így néznek ki. Ha ezek máris rajtunk voltak, akkor ők sem lehetnek messze.
Egy pillanatig mintha figyelt volna valamire, aztán hirtelen megrántotta Lerynt a karjánál fogva.
– Gyerünk. Azonnal mennünk kell! – kiáltotta, és elindult.
A hangja most éles volt, sürgető. Leryn ösztönösen követte. A víz hirtelen melegebb lett, és valami finom, szúrós szagú, opálos anyag gomolygott körülöttük. A kanyon fala előbb kiszélesedett, aztán teljesen eltűnt egy sötét torkolatban.
Leryn nem tudta, hova tartanak. Csak azt látta, hogy Bran keres valamit. A tüdeje égett, a karja remegett, a vére még mindig zúgott a harctól. Bordáját minden mozdulatnál érezte.
Hamarosan elhagyták a kanyont, és kiértek egy nyílt térségbe. A vízben szúrós szagú, fekete felhő gomolygott. Ahogy közelebb úsztak hozzá, Leryn megpillantott valamit – vagy inkább valakit.
Egy furcsa alak lebegett előttük. Alacsony volt, tömzsi, kezében egy csákányt és egy szütyőt szorongatott. Zavartan nézelődött a vízben, mintha maga sem tudná, merre kellene úsznia.
Leryn még sosem látott hozzáfoghatót. Fogalma sem volt, milyen nép fiai lehetnek azok, akik így néznek ki.
Bran viszont, aki már látott ilyet… megtorpant.
A törpe hangja kétségbeesetten tört fel:
– Ez nem lehet igaz!
Majd morogva, szinte a fogai között hozzáfűzte:
– Ma tényleg nincs szerencsém.
4. fejezet – Tivven
A Belső Kapu két őre udvariasan félrehúzódott, amikor Tivven elúszott előttük.
– Jó utat, Gnaskel mester – mondta az egyik, tiszteletteljes bólintással.
A törpék gnómokhoz való viszonya különös elegy volt: tisztelet, óvatos kíváncsiság és egy csipetnyi tartózkodás. Ezen a reggelen azonban mindez valami szelíd jóindulattal keveredett. Az ilyesfajta udvariasság ritka volt tőlük, általában csak azoknak járt, akiket különösen nagyra tartottak… vagy akiknek az indulását kifejezetten örömmel fogadták.
Tivven mindezt nem vette zokon. Kedvesnek találta. Őszintén szerette a mélytengeri népet, még akkor is, ha ők sokszor nem tudtak mit kezdeni vele. Mosolyogva visszabiccentett, majd elindult a műhelynegyed felé. A hátán három összefogott csőköteg lógott: kék, rézszínű és fekete. A gázok és gőzök jövendő útjai. A törpék ösztönösen félrelibbentek, amikor a csövek megzörrentek mögötte. Soha nem lehet tudni. A törpék a precíz mesterségek népe voltak; Tivven pedig a „talán működni fog, talán felrobban” tudomány kétlábon járó megtestesülése.
Ahogy átvágott a műhelynegyeden, végignézett a korallsziklák mellé épített kovácsműhelyeken, a mozgolódó mestereken, azon a fegyelmezett ritmuson, amelyre a törpék olyan büszkék voltak, mint más népek a kardjukra. Tivven tisztelte őket ezért. És bár őt is tisztelték – főleg a kohászok és a fémmunkások –, ezt a tiszteletet elsősorban „biztonsági okokból” inkább három-négy lépés távolságból gyakorolták.
A Homálytenger derengése megcsillant a koralltornyokon. Hosszú, spirális építmények voltak ezek; nem faragták és nem is öntötték őket, hanem lassan növesztették. A törpék generációk óta terelgették és formálták a korallt, míg a tornyok olyanok nem lettek, mintha a víz maga álmodta volna őket a mélybe. Csipkés ormaikon eleven fény lüktetett. A város egészére ráült ez a pulzáló, lélegző benyomás. Tivven mindig szeretett itt végigúszni.
Felkészült az útra: egy zsáknyi szárított planktonlepényt, sózott korallgombócokat, két tartály finomított géppárlatot és néhány extra szerszámot pakolt. A Határvidék többnapos út volt.
Áthaladt a korallkapun, amely a belső várost az előteréhez tartozó kanyonoktól elválasztotta. Itt is félreálltak az őrök. A kapun túl már a Homálytenger szélesebb világa húzódott: gyűrt gerincek, hasadékok, lebegő fénycsíkok és a kitartóan hulló tengeri hó. A víz lassan lélegző testként mozgott körülötte.
És ott, az egyik félreeső kanyonban, várta a hajó. Az Áramantikus Hajó.
A törpék többnyire „a gnóm szerkezetnek” hívták. Jobb napokon „a gépnek”. Rosszabbakon „Tivven szörnyűségének”. Tivven számára azonban élete mesterműve volt: a világ első áramantikus tengeralattjárója, egy felszíni vitorlásból átalakítva. A külső páncélzatot törpe-fém merevítések fogták össze, és alkimista bevonat fedte, amely a mélység rendkívüli nyomását is elviselte.
A hajó egy párkány közelében lebegett, sötét, mozdulatlan tömegként. A burkolat sima volt, felülete egyenletes. Tivven közelebb úszott, megragadta a külső zsilip fogantyúját, megrántotta, majd belépett az ajtón, és hagyta, hogy a zsilipkamra lezáródjon. A víz lassan elszivárgott, a belső ajtó pedig finoman engedett. A folyosón halvány, tompa mágikus fény gyulladt. Épp annyi, amennyire a tájékozódáshoz szüksége volt.
Beljebb lépett. A falak mentén csövek futottak, mindegyiken más-más jelölés. Megérintette az egyik közelebb eső csövet – hideg volt. Elhaladt a labor mellett. Az oldatok nyugodtan álltak palackjaikban. A kormányfülke előtt megállt. A kilátóüveg mögött a kanyon íve halvány foltként jelezte a külvilágot.
Belépett.
A kormánykerék, a csapok, a karok mind a helyükön álltak. A műszerek mutatói mozdulatlanul pihentek.
Tivven lement a gépházba. A kazán falán vékony pára ült. A retorta tetején a csapok rendezetten sorakoztak. A csövek némán futottak végig a falak mentén.
Megnyitotta a vízcsatorna első csapját, majd az egyik oldatcsapot a retorta tetején.
A rendszer lassan életre kelt.
Megmarkolta a kazán oldalán lévő kurblit, és lendületből megforgatta. A fémtengely mélyen megnyikordult. Még egy erős húzás, és a kazán tompa, rekedt hangon dohogni kezdett.
Megnyitotta a második oldatcsapot. A csepp beleszakadt a kamrába, valami berobbant, és a hajótestben finom remegés futott végig. A csövek felszisszentek.
– Gyerünk… – morogta félhangosan.
A kazán egyre jobban dörmögött, de a kurblira azért még egyszer rá kellett húznia, ezúttal erőből. A fémtömb mélyet dördült, majd egyre gyorsuló ütemet vett fel. A padló finoman rázkódni kezdett.
Tivven megnyitott egy szelepet a retorta alatt, majd még kettőt a kazán másik oldalán. A jobbra futó csőben megugrott a nyomás, az egyik bal oldali fémlap mögött pedig valami kattant. A csövek remegése hamarosan felvette a kazán ritmusát.
Most már együtt dolgozott a rendszer.
Tivven futólépésben indult a kormányfülkébe. A hajó még egyhelyben állt, de a rezgés már betöltötte az egész testet. A műszerek mutatói apró remegéssel reagáltak minden ütemre.
Megfogta a hajtóműszabályzó kart, hátrahúzta, majd lassan előretolta, épp annyira, hogy a gép átbillenjen az induláshoz szükséges pontra. Hátul mély csattanás hallatszott, ahogy a hajócsavar lassan megmozdult.
A hajóorr finoman előrerándult, majd visszabillent. Tivven gyors mozdulatokkal dolgozott:
– egy szelepet zárt,
– kettőt nyitott,
– a ballasztok finombeállító kerekét egy negyed fordulattal eltekerte.
A hajótest stabilizálódott. A hajócsavar egyenletesebb ritmusra váltott.
Két kézzel fogta meg a kormánykereket, és jobbra tekerte. A kormánylapát hátul lassan megmozdult, a hajótest pedig engedelmeskedett. A kanyon fénycsíkjai lassan elcsúsztak a kilátóüveg előtt.
Meghúzott egy kart a kormány mellett. A hajó orra finom szögben megemelkedett. Újabb szelepet nyitott ki. A sebesség kissé megnőtt. A hajó pedig finoman elúszott a párkánytól.
A kazán üteme gyorsult, a csövek egyszerre kezdtek sziszegni, a hajócsavar sebessége pedig tovább nőtt. A hajó precízen reagált minden mozdulatára. Most még lassan mozgott, de stabilan.
Tivven hátranézett. A csövek remegtek, a padló vibrált, a gép mostanra már teljes erővel dolgozott.
A hajtóműkart előretolta. A hajócsavar jobban megindult, megtolva a testet.
A hajó teljesen elúszott a párkány mellől. Most már a szabad vízen volt. A kanyon fala egyre jobban távolodott. A test magabiztosan siklott előre.
Tivven rövidet sóhajtott. Kezével szeretettel végigsimított a kormánykeréken.
– Na. Most már rendben vagyunk – motyogta maga elé, és belekezdett az első nagy fordulóba.
Az út napokig tartott. A hajócsavar ritmusa állandó volt; Tivven pedig csak apró korrekciókat végzett.
Aztán a Homálytenger egyszer csak megváltozott. A kitartóan hulló tengeri hó szemcséi egyre többször kavarogtak, majd hirtelen oldalra kezdtek sodródni. A fény is mintha más lett volna. Tivven kinézett az ablakon.
Messze, a kanyon alján egy fekete, kavargó füsthöz hasonló, toronyszerű képződmény bontakozott ki. Egy hidrotermális kürtő.
– Ez az. Helyben vagyunk – gondolta Tivven.
A hidrotermális kürtők, rövidebb nevükön ventek, olyan repedések voltak, melyekből forró, ásványos víz áramlott ki. A törpék innen – pontosabban ezek lerakódásaiból – szerezték be a legtöbb ritka ércet. A forró víz minden kitörésénél egy-egy újabb lehelletnyi lerakódás képződött, melyek aztán lassan gyarapodtak, és végül kristályos rétegekké álltak össze.
A felső nyílásából most is sűrű, koromszerű felhő tört fel. A feláramló víz hője még innen is érződött.
– Rendben… akkor lassítunk – mormolta Tivven maga elé.
Lassítani kezdett. A hajó orra kissé megsüllyedt. A víz körülötte a nagy hő miatt szinte vibrált. A vent ekkor újra kitört, az előzőnél is sokkal erősebben. Egy vastag sötét felhő csapódott ki belőle, és az áramlat keményen eltalálta a hajó alját. A kilátóüveg hirtelen feketébe borult. A csövek pedig azonnal sziszegni kezdtek, az egyik felső csatornából gőz lövellt ki.
– Jó ég… ne most – kérlelte Tivven a ventet.
A felcsapódó meleg áramlat hamarosan elérte a kormánylapátot is. A lapát félrecsapódott, a hajó fordulni kezdett. Az orr hirtelen jobbra mozdult. A burkolat pedig mély, panaszos nyögést hallatott. A műszerek kilengtek.
– Persze, ilyenkor meg nem látok semmit… – sziszegte Tivven, két kézzel tartva a kormányt.
– El kell távolodni a venttől – mondta, majd gázt adott.
A hajócsavar hangja élesebbre váltott, még erősebben kezdett dolgozni. A test elkezdett visszaegyenesedni. A víz még mindig teljesen fekete volt a vent füstjétől. Vakon dolgozott.
A második lökés ekkor érkezett. A hajót kissé oldalról kapta el, és kissé megdobta. A hajótest tompán nekicsapódott a kőzetnek. A burkolat hosszú, éles csikorgással súrolta végig a kanyon egyik kiálló peremét. Tivven azonnal korrigált.
– A rosseb vinné – morogta, és megnyitotta a ballaszt alsó ágát. A kamra mélyen bugyogott. A stabilizáló kart fél fordulattal lejjebb húzta. A hajócsavar megint ritmust váltott. A hajó lassan elfordult, és kiszabadult a fekete felhő alól. A látótér visszatért.
– Úgy. Itt maradsz – dörmögte, miközben a hajó megállt a vent közelében.
Pár perccel később Tivven már a zsilipben volt. Ércmintákat kellett gyűjtenie. Megvárta, míg a víz elárasztja a zsilipet, majd kinyitotta az ajtót. Kiúszott a vent meleg félhomályába. A hajó mögötte lebegett, halk mechanikus búgással.
Lassan kissé közelebb úszott a kürtő pereméhez. A lerakódott fémes anyag sötéten csillant. A csákány első ütésére egy vékony, kékesen csillogó réteg pattant le.
– Jó lesz – mormolta, és a gyűjtőcsőbe söpörte.
Kissé odébb úszott, majd a második mintát is begyűjtötte.
A vent pulzált. Újabb kitörés jött: a fekete felhő szélesen terült szét. A sodrás elkapta, és kissé oldalra dobta Tivvent, aki a csákányával próbált kapaszkodni a kőzetbe.
– Ne most… – préselte ki magából.
Újabb lökés érkezett abból az irányból, ahol az imént állt. A sötét felhő mindent eltakart. A sodrás megint elkapta, de most nem tudott megkapaszkodni. Teste pörögve távolodott. A kanyon falai hirtelen eltűntek számára; mindent beborított a feketeség.
A kavargó víz lassan csillapodni kezdett, de a látótere még sokáig fekete és zavaros maradt.
Tivven lebegve várta, hogy végre megtudja, hol van – és merre van a hajója.
5. fejezet – A hajó
A vent fölött gomolygó fekete füst úgy terült szét, mintha valaki sötét kendőt dobott volna a vízbe. A mélyből érkező meleg áramlat folyamatosan kavarta a tengeri havat; a szemcsék hol felúsztak, hol pedig lesüllyedtek, mintha a mély lélegzete mozgatná őket.
Leryn lihegve követte Brant. A bordája minden mozdulatnál élesen nyilallt, de nem engedhette meg magának, hogy lassítson. Ahogy beúsztak a füstfelhőbe, a gomolygásból lassan kirajzolódott egy alak: alacsony, tömzsi, ruháján fekete ásványos foltok. Bran megtorpant.
– Ez tényleg nem lehet igaz… Tivven! Jól vagy?
A különös alak felkapta a fejét. Először Brant nézte, aztán Lerynt.
– Bran? …És egy elf? – pislogott. Egy pillanatig csak bámult rájuk, mintha ellenőrizné, hogy a látvány valódi-e. Majd így szólt: – Meghaltam, egész biztosan meghaltam. Rendben, kezdjük: melyik világba estem át?
– A Homálytengerbe – felelte Bran. – És élsz. Egyelőre.
– Igen, élek… azt hiszem – motyogta Tivven, és óvatosan végigtapogatta magát. – Oldalba kapott – biccentett a közeli vent kürtője felé –, de szerencsére csak a büszkeségem sérült. A hajó lent van, épségben, a perem alatt.
Lerynre nézett.
– Ő honnan…
– Hajó? – kérdezte Leryn a szavába vágva. – Itt lent, ilyen mélyen?
A hangsúly kételyről árulkodott. A gnóm szeme sértetten villant.
– Igenis, hajó. Tengeralattjáró hajó. Áramantikus. Az egyetlen működő példány a világon. Az én találmányom.
– Most nincs időnk erre – morogta Bran. – Mindjárt utolérnek bennünket a mélységiorkok.
Tivven arca azonnal megkeményedett.
– Micsoda? Mélységiorkok? Itt?
Bran határozottan bólintott.
– Igen, itt. Láttak minket és jönnek – mondta Bran szűkszavúan.
Tivven nagyot sóhajtott.
– Tökéletes. Pont ma kellett erre járnom.
– Ha élni akarunk, mennünk kellene… – sürgette Bran türelmetlenül. – Merre is van az a hajó?
– Lejjebb, a párkány alatt. Ha nem sodródott el, akkor arra lesz.
A vent pereme mögött lefelé indultak. A meleg lassan eloszlott, a víz pedig visszatért a Homálytenger hidegebb, tompa fényéhez. A gerincek peremén halvány csíkok húzódtak; a mélyben pedig csak a sötét derengés.
– Ott. – Tivven előre mutatott.
A párkány alatt egy sima, áramvonalas test lebegett. A falhoz simult, mintha oda tapadt volna. Leryn szeme elkerekedett a látványtól: fekete fémes burkolat, finom bordázat, szegecsek… de az egésznek mégis volt valami elegáns, felszíni íve.
– Ez tényleg egy hajó? Egy igazi hajó? – kérdezte Leryn ámuldozva.
– Nem egészen – felelte Tivven. – Tengeralattjáró hajó. A legelső áramantikus tengeralattjáró hajó.
Bran azonban már a kanyon kijárata felé nézett.
– Erre most nincs időnk. Mozgás.
Mögöttük fekete páncélos alakok jelentek meg. Először három. Aztán öt. Aztán egy egész szakasz. Mélységiork katonák. Éjfekete fémpáncélban voltak, mozdulataik mégis könnyűnek látszottak. Vállukon számszeríjak, oldalukon pedig hosszú pengék lógtak. Komótosan töltötték meg fegyvereiket – úgy mozogtak, mint akik biztosak a győzelmükben.
Tivven már a zsiliphez úszott.
– Leryn, befelé. Ha lőnek, a hajót találják el, ne téged. Bran, fedezz minket!
A zsilip nyikkanva engedett. Elsőként Leryn csúszott be, Tivven követte. Bran még kint maradt egy pillanatig, míg két sötét alak kivált a csoportból és gyorsan közeledett.
– Mozgás! – morogta, majd beugrott.
Tivven megrántotta a kart. A külső ajtó még be sem záródott teljesen, amikor az első nyílvessző már be is csapódott.
A második lövedék már kissé közelebbről érkezett. A becsapódás kissé megrázta a burkolatot.
A víz lassan kiszívódott a kamrából. A belső ajtó kinyílt.
– Bent vagyunk végre! – fújta ki magát Tivven. – Most jön a neheze.
A kormányfülkébe érve Tivven egyetlen pillantással végigmérte a műszereket, majd megrántott egy kart. A lába alatt lassú, mély lüktetés indult; a csövek halkan, majd egyre hangosabban zúgtak.
– Kölyök, kapaszkodj – szólt Lerynnek. – Te pedig – nézett Branre – maradj itt a fülkében. Én lemegyek a gépházba.
Bran hangja csendes volt, de feszült.
– Jönni fognak. Betörik az ajtót.
– Akkor legyünk mi a gyorsabbak – felelte Tivven, és a kazán indítókarjára csapott.
A hajótest mély, rekedt robajjal megremegett. A mutatók kilengtek, majd lassan beálltak. Tivven kinyitott egy csapot.
– Első oldat – mondta.
A retortában a folyadék sisteregve forrni kezdett. A hajótest mély, öblös morgással válaszolt.
– Második oldat.
Valami dörrent. A csövek felvisítottak. A hajó enyhén oldalra billent.
– Harmadik oldat… na jó, ezt majd csak akkor, ha már tényleg nagy a baj – mondta Tivven, és végül nem nyitotta meg a csapot.
A zsilipajtó ekkor döndült meg.
– Na, itt van a baj, amiről beszéltél – jegyezte meg Bran sötéten.
Valami fekete suhant el a kilátóüveg előtt.
– Máris körbevettek bennünket! – kiáltotta Bran.
A zsilip újra döndült – most erősebben.
– Jó, jó! – csikorgatta a fogát Tivven. – Akkor mégis megnyitom a harmadikat.
A csap elfordult. A retortában a reakció felüvöltött; a csövek rázkódtak, a kazán bőgött.
A hajócsavar először csak rángatózott, majd hirtelen hatalmas lendületet kapott. A hajó orra lassan megemelkedett.
– Valami nagy közeledik alulról! – üvöltötte Bran. – Nagyon nagy!
Leryn torka összeszorult. A félhomályban két hatalmas csáp csúszott be a látótérbe. Tömör, tagolt, fekete. Hideg, kékes fénnyel derengő tapadókorongokkal.
– Itt a kráken… – kiáltotta Leryn ijedten.
– Nyugalom! Ez nem az előző nagy… – intette le Bran. – Mondjuk ez is elég nagy – tette hozzá sietve.
– Nekem mindegy, mekkora – felelte Tivven. – Csak távolodjon. Vagy legalább mi távolodjunk.
A csáp azonnal a hajó oldalához csapódott. A hajótest beleremegett. A műszerek kilengtek.
– BRAN! TARTSD! – üvöltötte Tivven.
A törpe mindkét kezével nekifeszült a kormánynak. A hajócsavar felpörgött; a hajó rángatózva indult el felfelé.
– Most csap le megint! – kiáltotta Bran.
A csáp újra lesújtott. A hajótest beleremegett, egy ponton enyhén behorpadt. A következő csapás sokkal finomabb volt – egy tapadókorong ráfeszült a burkolatra.
– Megfogott! – ordította Bran. – Tart minket! Csinálj valamit!
Tivven nem habozott.
– Na, édes hajóm… most mutasd meg, mit tudsz – mondta halkan, majd a harmadik oldat csapját teljesen megnyitotta.
A retortában valami üvöltve felforrt. A csövek vadul rázkódtak. A kazán úgy bőgött, mint egy megsebzett állat.
Tivven a vészemelkedés karjára tette a kezét.
– Nincs más esélyünk. Megpróbálok valamit. Kapaszkodjatok! – mondta, majd félhangosan hozzátette: – Ha ezt túléljük, az azt bizonyítja, hogy a vészemelkedés is működik… ha nem, hát legalább kiderül, hogy miért nem megy…
– VÉSZEMELKEDÉS! – kiáltotta, és meghúzta a kart.
A hajó tetején az eddig zárt tokokban rejtőző ballonok kicsapódtak, majd hirtelen tágulni kezdtek, ahogy egyre jobban megteltek gázzal. A felesleges gázok és gőzök pedig a hajó alján lévő nyílásokon keresztül távoztak hatalmas nyomással. A hajó alatt brutális emelőerő épült fel.
A hajótest hatalmasat rándult – majd szélsebesen kilőtt felfelé, olyan gyorsan, hogy Leryn egészen belepréselődött az ülésbe.
A kráken csápja leszakadt a burkolatról; fekete, sűrű folyadék kavargott mellettük.
A hajó hatalmas sebességgel törte át a vízrétegeket. Hamarosan kiért a Homálytengerből. A víz egyre jobban világosodott. Átszáguldottak a Kéktengeren is, majd egyetlen szempillantás – és már el is érték a vízfelszínt.
A hajó pedig a víz fölé emelkedve kilőtt a levegőbe. A hajócsavar még pörgött ugyan, de a test már nem süllyedt vissza a víz alá: a könnyű gázzal töltött ballonok kifeszülve tartották.
A hajó pedig megállt a levegőben. Lebegve. Csendesen.
Bran mondani akart valamit, de a hangja elcsuklott, és egyszerűen elernyedt, mintha kiment volna belőle minden erő. Leryn próbálta ugyan tartani magát, de ő is elájult. Tivven tenyérrel rácsapott valamire a műszerpanelon.
– Ez egész gyors volt. Ezért hívják vészemelkedésnek… – lehelte még, aztán ő is összeesett.
A hajó pedig tovább lebegett az égen, hangtalanul, mintha mindig is oda tartozott volna.
6. fejezet – A sodródók
Csendes éjszaka volt; a felszíni világ pihent. Másfajta csend volt ez, mint odalent: a hullámok tompa robaja, a ballonok nyikorgása, a kötélzet ritmusos csattogása töltötte be a sötétséget. A könnyű szél minden lökésnél megmozdította a hajót, és a szerkezet minden eleme finoman megnyekkent a terheléstől.
Leryn lassan tért magához. A feje lüktetett, a bordája minden levegővételnél fájt, és valami furcsa bizonytalanságot érzett. Amikor feljebb tolta magát, rájött, mi okozza: a padló dőlt, a hajó bal felé billent. Bran mellette térdelt; már ő is éber volt.
– Túléltük? – kérdezte Leryn halkan.
– Úgy tűnik – morogta Bran, de a hangjában nem volt sok megkönnyebbülés.
A vészemelkedés végül sikerrel járt. A hajó átvágta magát a Homálytenger felső rétegein, áttört a Kéktenger világosodó vizein, majd kiszakadt a felszínre és tovább, a levegőbe. Most a szél sodorta, amerre éppen akarta.
A nyomáskülönbség megroppantott néhány illesztést, a burkolat több helyen behorpadt, a bordák közt friss repedések futottak. A kráken ütése elgörbített egy merevítőgyűrűt. A ballonok szövete kissé megnyúlt, néhány tartókötél pedig egyszerűen elengedett – ez okozta a dőlést. A műszerek egyik része túlhevült, mások bepárásodtak vagy mutatójuk teljesen kiakadt. A hajó mégis egyben volt, bár minden recsegése emlékeztetett arra, mennyibe került a feljutás.
Tivven is magához tért már, és míg a többiek eszméletlenül hevertek, gyorsan bejárta a hajót. Mire Leryn felült, épp a gépházból kapaszkodott fel, és egy ronggyal törölgette a kezét.
– Nem jó – jelentette ki halkan –, de azért nem is végzetes. A hajó eléggé dől, a ballonok kötélzetét javítanunk kell, a kazán szelepe megszorult, a hűtőkör is tele van korommal. A meghajtást most még nem indíthatjuk el egy darabig… de talán javítható. Úgy tűnik, minden javítható.
A párás kilátóüveg felé biccentett, és halvány mosoly jelent meg az arcán.
– Micsoda vészemelkedés volt, mi? Ahhoz képest egész szépen egyben maradtunk. És még a levegőben is tart minket. Összességében… nem rossz munka.
Bran megmerevedett.
– A… miben? A levegőben vagyunk?!
Tivven vállat vont.
– Igen, ott, hol máshol lennénk? Jó magasra felhozott minket.
Bran a kilátóüveghez lépett, és a pára alól feltáruló ég alatt ott hullámzott a végtelen tenger. Jóval mélyebben, mint azt gondolta. Arca elfehéredett.
– Remek. Pont erre volt szükségem… – morogta. – Egy gnóm kóklerrel repülök… nagyszerű.
Ekkor egy hirtelen széllökés megbillentette a hajót, egy hosszú, mély recsegés futott végig a testén, mintha Tivven előző szavai túl nagy súlyt helyeztek volna rá. A hang elhalt, a hajó lassan visszabillent, majd megállapodott ugyanabban a ferde szögben.
Tivven letette a rongyot, mély levegőt vett, majd határozottan bólintott.
– Ezzel azért kezdenünk kellene valamit. A kötélzetet vissza kell húzni, mielőtt egy nagyobb széllökés megint megdobja a hajót és lezuhanunk.
Bran felállt, óvatosan végiglépett a dőlő burkolaton, és sápadtan megrázta a fejét.
– Ezt nem hiszem el… Mennyi időnk van?
– Attól függ, mennyire erősödik a szél – felelte Tivven.
Nem kellett tovább magyarázni. A ferde padló, az időnként megránduló kötelek és a recsegő hajótest magukért beszéltek. A hajó tartotta magát, de csak addig, amíg ők tesznek róla, hogy ez így is maradjon.
Tivven ekkor már a vezérlőpanelhez lépett, és határozottan szólt:
– Előbb lejjebb engedjük. Itt fenn minden széllökés megdob minket. Közvetlenül a víz fölött talán stabilabb lesz.
Néhány kar és szelep tekerése után a ballonok lassan kiengedtek annyi gázt, hogy a hajó finoman süllyedni kezdjen. A szél még csapkodott körülöttük, de a hajó mozgása kissé egyenletesebbé vált.
Végül megálltak a víz feletti, Tivven szerint biztonságosnak számító hat–hét méter magasságban.
– Így. Itt már talán biztonságban leszünk – mondta Tivven. – Most pedig jöhet a kötélzet.
A szél hirtelen erősödött. Oldalról érkezett, hideg, csípős lökésekben, és minden egyes fuvallat meglódította a hajót. A ballonok felől mély, tompa zörej hallatszott: a laza kötelek előbb belengtek, aztán megfeszültek, mintha valami láthatatlan kéz rángatná őket.
Bran a fedélzet széléhez lépett, egyik kezét a korlátra tette, hogy megtartsa egyensúlyát.
– Ha ez így marad, lezuhanunk – mondta, és már indult is a felső rögzítések felé.
Leryn követte. A ferde fedélzet minden lépésnél másképp billent alatta, és a sötét víz moraja is ijesztően közelről hallatszott. Hat–hét méter nem volt magasság odalent, de itt fent többnek tűnt. Sokkal többnek.
– Tartsd ezt meg – szólt Bran, és Leryn kezébe nyomott egy hosszabb kötelet. – Nem kell húzni. Csak ne engedd, hogy kifusson.
Leryn két kézzel ráfogott. A kötél meglepően élőnek tűnt: minden széllökésnél megfeszült, aztán meglazult, a ballonok mozgásait követve.
Bran közben feljebb kapaszkodott. Egy csiga kifordulva lógott a felfüggesztés peremén; elég volt ránézni, hogy bárki megértse, miért dől félre a hajó.
– Kiakadt az egyik fő rögzítés – morogta, miután lemászott. – Ha visszaakasztjuk, már félig nyert ügyünk van.
A következő pillanatban a hajó hirtelen nagyobbat billent.
A ballonok mélyen felmorajlottak, a fedélzet megmozdult. Leryn lába alól kis híján kicsúszott a talaj. Megkapaszkodott ugyan egy közeli kötélben, de egy hirtelen oldalirányú rántás majdnem kitépte ezt is a kezéből. Megbillent, és egy hajszál választotta el attól, hogy átessen a peremen.
– Vigyázz! – kiáltotta Bran, és egyetlen gyors mozdulattal elkapta Leryn vállát.
Mindketten megfeszültek, a hajó pedig lassan visszaállt a korábbi, enyhén dőlő helyzetébe.
Leryn nagyot sóhajtott.
– Köszönöm.
Bran csak bólintott.
– Tartsd magad stabilan. Nem lesz több ilyen, ha sietünk.
Újra felmászott a laza rögzítés mellé. Gyors, gyakorlott mozdulatokkal visszafűzte a kötelet a helyére, majd ráakasztotta a csigát a tartógyűrűre. A szerkezet halk, tompa kattanással került vissza a helyére. A hajó mintha máris kevésbé dőlt volna.
– Egy kész – mondta. – Már csak három ilyen van.
A következő percek csendes, feszült munkával teltek. A szél még lökdöste ugyan a hajót, de a kötélzet már egyre kevésbé engedte. Leryn tartotta, Bran feszítette, Tivven pedig időnként kiabált lentről, hogy merre lazult még meg egy újabb kötél.
Végül az utolsó csiga is a helyére került.
A hajó lassan kiegyenesedett. Nem teljesen, de eléggé ahhoz, hogy ne billenjen féloldalra minden nagyobb széllökésnél.
Bran beletörölte a kezét a nadrágjába, és hátrapillantott a ballonokra.
– Most már így marad. Amíg a szél nem lesz túl erős, tartani fogja.
Tivven ismét felkapaszkodott hozzájuk a fedélzetre.
– Jó munkát végeztetek. Így legalább kormányozni már tudunk… persze ha a szél engedi. A motor viszont még mindig halott, de ez… ez már valami.
A hajó alatt a sötét hullámok tovább csapkodtak, a ballonok pedig stabilan lebegtek a váltakozó szélben.
Aztán lassan beköszöntött a hajnal. A fény lomhán kúszott fel a víz fölé. Először egy vékony rózsaszín sáv derengett, majd arany és halványkék csíkok villantak fel a hullámokon. A hajó pedig csendesen lebegett, mintha azt figyelné, hogyan születik meg a nappal.
Leryn a korlátnál állt, és a víztükröt figyelte. A színek lassan kavargó foltokat rajzoltak a felszínre, a hullámok pedig hosszú, mozgó árnyékokat húztak végig rajta.
– Hihetetlen… gyönyörű – suttogta.
A fedélzet túlsó végén ekkor bukkant fel Bran. Hunyorogva nézett körül; a fény szinte égette a szemét.
– Ami hihetetlen, az az, hogy ez a fény egyre élesebb – morogta. – Bárhová nézek, vakít.
A Homálytenger tompa félfényei után a felszíni színek és a ragyogás idegenek, durvák voltak neki, ezért folyamatosan morgott és panaszkodott.
Hirtelen egy árnyék suhant át felettük. Mindhárman felnéztek.
Egy albatrosz keringett a ballonok fölött, nagy, lassú szárnycsapásokkal, mintha méregetné őket. Bran reflexből a fegyveréért nyúlt.
– Mi a csuda ez? – kérdezte idegesen.
– Madár – felelte Tivven szárazon, fel sem nézve. – Ártalmatlan.
Bran összehúzta a szemét.
– A Mélyben egy ilyen árnyék azonnal megölne minket – morogta.
– De itt nem, a Mélyben különben sem madarak lebegnek – vágta rá Tivven. – Ez pedig nem fog megenni. Legfeljebb… – mondta élcelődve. – Legfeljebb… meglep majd valamivel. – Majd szélesen elvigyorodott.
Bran végül leengedte a fegyvert, de továbbra is teljes gyanakvással figyelte az eget.
Az albatrosz kelet felé siklott tovább. Leryn tekintete követte – és ekkor szeme megakadt valamin, valamin, ami a vízen lebegett.
– Nézzétek… ott.
A hullámok között hosszú, szabálytalan sáv rajzolódott ki. Törmelék úszott a vízen: széttört deszkák, szakadt kötelek, egy fél hordó, több nagyobb, elszenesedett gerenda.
Tivven most már felemelte a fejét.
– Roncsmező. Frissnek tűnik.
Leryn előrébb hajolt.
– Ott… valami nagyobb darab sodródik.
Bran mellé lépett, és hunyorítva próbálta követni Leryn ujját. A roncs egy hullámhát mögül bukkant elő: egy elszenesedett fedélzetrész, szélein fekete bordák meredeztek, olyan volt, mint egy vízen úszó bálnacsontváz.
– Ez egy hajóoldal – mondta Tivven halkan.
Leryn lassan bólintott.
– És mintha lenne rajta valaki.
A három alak egyszerre mozdult. A roncs billegve közeledett, egyik pillanatban láthatóvá vált, a következőben pedig eltűnt a habok között. A törött fedélzet szélén egy nő feküdt félig a vízbe csúszva; az egyik karja hol felúszott, hol pedig eltűnt a hullámok között. Nem tűnt halottnak. Mintha időnként kissé meg is mozdult volna.
Tivven azonnal felkapott egy kötelet.
– Ha egy hullám rosszul kapja el, végleg elsodorja. Nem várhatunk – mondta.
A nő teste minden hullámnál megemelkedett, majd visszasüllyedt, mintha a tenger még gondolkodna rajta, hogy mi legyen a sorsa.
– Túl magasan vagyunk – mondta Bran.
– Lejjebb ereszkedni nincs idő – rázta meg a fejét Tivven. – Érte kell mennünk. Most.
Bran mellé állt.
– Ha valaki lemegy, az én leszek – jelentette ki.
– Én sokkal könnyebb vagyok – vágta rá Tivven. – Ha te mész, a súlyod felborítaná a roncsot. És én gyorsabban is mozgok ezeken a deszkákon.
Bran keményen ránézett, de végül bólintott.
– Rendben. De ha baj van, utánad ugrom.
Leryn megfogta a kötél végét, ahogy a gnóm a kezébe nyomta.
– Tartsd feszesen. Nem húzol, csak stabilizálsz – hadarta Tivven, majd átlendült a korláton.
A gnóm fürgén ereszkedni kezdett. A hajó stabil volt, de a kötelek finoman pendültek a szél lökéseitől. Tivven teste kissé kilengett, ahogy elérte a vízfelszínt.
– Engedj még egy kicsit! – kiáltotta fel.
Leryn lassan engedett a kötélen, amíg Tivven bokáig nem merült a hullámokba.
Ekkor a roncs közelebb sodródott. A nő teste megcsúszott rajta; vészesen belemerült a vízbe.
Bran előrehajolt.
– Közelebb úszik… Készülj! – kiáltotta.
Tivven hagyta, hogy teste egyre jobban kilengjen. Hintázni kezdett.
Először csak egy kicsit lendült előre, aztán vissza, majd a második mozdulat már jobban belengette. A harmadik lengésnél már látta, hogy a roncs lassan a megfelelő helyen lesz.
Amikor a kötél előrefelé vitte, és elérte a mozdulat csúcsát, Tivven teljes erőből elrugaszkodott és előre vetődött.
Az ugrás nem volt túl jó, de pont elég volt ahhoz, hogy a sodródó roncsra essen. A deszkák mélyre merültek alatta, majd visszalökődtek. A nő sápadt teste most már közvetlenül előtte feküdt, a mozdulatokra alig reagálva.
– Hallasz? – kérdezte Tivven, de nem érkezett válasz.
A roncs ekkor vészesen megbillent. A nő majdnem lecsúszott róla. Tivven azonnal ráfeküdt, két karjával megtámasztva, hogy stabilizálja. Picit feljebb küzdötte a testet, majd szorosan megragadta.
Felkiáltott a többieknek:
– Jöhet a hurok!
Leryn keze már lendült is. A kötelet a korláton át Tivven felé dobta.
Elsőre a hurok túl messzire került. A második próbálkozás következett. A roncs megint megbillent, de a kötél ekkor már végre odaért. Tivven fél kézzel továbbra is a nőt tartotta, a másikkal előre kapott.
A hurok szerencséjére pont a tenyere elé került. Azonnal ráfogott.
– Megvan! Húzzatok! – kiáltotta.
Leryn és Bran megfeszítették a kötelet. Tivven és a nő előbb a víz alá buktak, majd lassan emelkedni kezdtek. Egy oldalhullám rájuk csapott, de Tivven nem engedte el a fogást, biztosan tartotta a nőt.
A gnóm már a hajó oldalához ért, amikor Bran lenyúlt, és egyetlen erős mozdulattal átemelte őket a korláton. Sikerült.
A nő teste lassan lecsúszott a fedélzetre, víz csorgott le róla a deszkákra.
Tivven zihálva rogyott mellé.
– Él. Gyenge, de él – mondta, miközben a nő mellkasára tette a kezét.
Leryn letérdelt melléjük. A nő hosszú, sötét haja szétterült a fedélzeten, bőre hideg volt, karján apró vágások húzódtak.
– Fordítsátok az oldalára – mondta Bran.
Tivven és Leryn óvatosan megfordították. Sós víz csordogált ki a nő száján, majd egy reszkető köhögéssel stabilizálódott a légzése. Ujjai alig észrevehetően megmozdultak. Talán életben marad.
Leryn halkan kérdezte:
– Ki lehet ő, és vajon hogy került ide?
Tivven megvonta a vállát.
– Majd elmondja… már ha képes lesz rá.