Savaren
Tengerár-sorozat • ingyenes betekintő kiadás
írta R. N. Vale
Savaren
© 2026 R. N. Vale
Minden jog fenntartva. E kiadvány egyetlen része sem sokszorosítható, nem tárolható visszakereshető rendszerben, és semmilyen formában vagy eszközzel – elektronikus, mechanikus, fénymásolási, hangrögzítési vagy más módon – nem továbbítható a szerző előzetes írásbeli engedélye nélkül, kivéve a kritikákban és ismertetőkben felhasznált rövid idézeteket.
Ez fikciós mű. A benne szereplő nevek, szereplők, helyszínek és események a szerző képzeletének szüleményei, vagy fiktív módon kerülnek felhasználásra. Bármilyen hasonlóság valós eseményekkel, helyszínekkel, illetve élő vagy elhunyt személyekkel kizárólag a véletlen műve.
Első kiadás, 2026
A közelgő könyvekről, a világépítés kulisszatitkairól és további tartalmakról itt találsz többet
Facebook:
https://facebook.com/tengerar.vilaga
YouTube:
https://youtube.com/@TengerarVilaga
1. fejezet – A Rumos Üst
Szerzői megjegyzés: Azok a szakaszok, amelyek két 〜 jel között szerepelnek, a Tengerár Világának részletesebb megismerését segítik. A pörgősebb ritmust kedvelők igény szerint akár át is ugorhatják ezeket; a történet ezen leírások nélkül is követhető. Úgy gondoljuk azonban, hogy ezek az ismeretek fontosak a világ mélyebb megértéséhez, és nélkülük a Tengerár-élmény nem lenne teljes.
– Badarság – felelte a Rumos Üst kocsmárosa, és egykedvűen tovább törölgette a pultot.
Ekkor kinyílt az ajtó, és új vendégek léptek az ivóba. A kocsmáros rájuk pillantott, majd abbahagyta a törölgetést.
– Mindjárt folytatjuk, Varen – mondta, majd letette a rongyot, és a pult másik vége felé indult, hogy üdvözölje az újonnan érkezőket.
Savaren is hátrafordult, hogy szemügyre vegye őket.
– Idegenek… – mormogta csak úgy magának, amint meglátta az ajtóban álló három alakot.
A ruhájuk már messziről elárulta őket. Az Északi-szigetekről érkezhettek; öltözetük túlságosan is vastagnak tűnt ehhez az éghajlathoz, különösen ezekben az órákban.
Amikor az ajtó kinyílt, forró, sós levegő áramlott be, még nehezebbé téve a bent rekedt párát. Néhány vendég bosszús pillantást vetett az ajtó felé. Nem az érkezők zavarták őket, hanem a velük együtt betóduló hőség.
Ilyentájt kevés vendég ült a Rumos Üstben; többnyire csak a megszokott törzsközönség. A parton és a mólókon délutánra elült a nyüzsgés, és bágyadt unalom telepedett a kikötőre. A legtöbben behúzódtak valahová a meleg elől, akik pedig valamiért nem térhettek haza, a kocsmák és fogadók árnyékos mélyén kerestek enyhülést.
A következő pillanatban tompa morajlás futott végig az épületen. A gerendák halkan megnyikordultak, a pult mögötti polcokon pedig összekoccantak a poharak. A rengés olyan hirtelen múlt el, ahogyan érkezett. A helyiek ügyet sem vetettek rá. Néhányan ösztönös mozdulattal a poharuk után nyúltak, nehogy feldőljön. Kár lett volna az italért. Az ajtóban álló három férfi azonban összerezzent, és idegesen nézett körbe, mintha csak most szembesültek volna azzal, hogy a szigetcsoport valóban rászolgált a Reszkető névre.
Savaren szája sarkában alig észrevehető mosoly bujkált, majd aprót bólintott.
– Mondtam én, hogy idegenek – jegyezte meg félhangosan.
〜
A Reszkető-szigetcsoport a Füstölgő-szigetek déli peremén feküdt. Szigeteit rég kialudt, részben már lepusztult vulkánok alkották. Az egykori tűzhányókra ma már csak a fekete talaj, az itt-ott feltörő gejzírek és a kiszámíthatatlan földrengések emlékeztettek. A szigetcsoport is ezekről a rengésekről kapta a nevét.
Innen délre már a szigetvilág feltérképezetlen vad része kezdődött. Reményöböl volt ennek az ismeretlen világnak a kapuja: az utolsó nagyobb kikötő, amely még valamelyest civilizáltnak számított. Aki innen délnek indult, az már veszélyes vizekre hajózott.
A város nevének eredetét a helyiek többféleképpen magyarázták. Az optimistábbak szerint az első felfedezők nevezték el így, mert innen indultak tovább, reménnyel és lelkesedéssel telve, az ismeretlen vidékek felé. A tapasztaltabb tengerészek inkább csak legyintettek erre a magyarázatra. Szerintük Reményöböl inkább a visszatérőktől kaphatta a nevét, ugyanis aki a vad vidékekről idáig eljutott, az már joggal reménykedhetett benne, hogy élve hazaér.
Akárhogy is, Reményöböl megmaradt, és azóta is virágzott.
〜
A rengés elmúltával minden visszatért a rendes kerékvágásba. A percek újra lassan, minden további izgalom nélkül vánszorogtak a délutáni forróságban. A vendégek ismét nyugodtan hátradőlhettek, a kocsmáros pedig azon igyekezett, hogy megnyugtassa és leültesse új vendégeit, amikor megint kinyílt az ajtó. Néhányan kíváncsian odanéztek, köztük Savaren is, hátha valami újabb érdekes alak érkezik. Csalódniuk kellett: csak az öreg vitorlamester lépett be az ajtón.
Az öreg közismert, mondhatni hírhedt figura volt a kikötőben. Körülnézett, majd határozott léptekkel átvágott az ivón. Útközben többen is köszöntötték, ő pedig egy-egy biccentéssel vagy intéssel viszonozta az üdvözlést. Nemsokára Savaren mellé ért.
– Szevasz, Varen! Ideülhetek, vagy vársz valakit? – kérdezte.
– Ülj csak le nyugodtan – felelte Savaren. – Egyedül vagyok. Sajnos uborkaszezon van, eléggé pang most az üzlet. Nálatok, gondolom, megy a bolt.
– Nem panaszkodhatom. A múlt heti vihar után jócskán megszaporodott a munka. Ráadásul most futott be az az északi hajó is. Azzal is lesz dolgunk, nem is kevés.
Az öreg letelepedett Savaren mellé, aztán közelebb hajolt hozzá, és bizalmas hangon folytatta:
– A helyedben lemennék a raktárakhoz, és megkérdezném a fiúkat, nem esik-e le valami nektek is. Szerintem biztos akad munka. Az a hajó dugig volt rakva mindenféle egzotikus áruval.
– Kössz a tippet – felelte Savaren. – Lekötelezel.
– Ugyan már. Nem tesz semmit – felelte a vitorlamester. – Tudod, hogy mindig szívesen segítek.
Az öreg a pult másik vége felé pillantott. A kocsmáros még mindig az újonnan érkezett vendégekkel foglalkozott.
– Úgy tűnik, ezek az északiak vagy nagyon válogatósak, vagy különösen sok törődést igényelnek – jegyezte meg, majd ismét Savaren felé fordult.
– Micsoda? Hát persze, hogy sok törődést igényelnek – nevetett Savaren. – Az előbbi kis rengésnél is úgy megijedtek, hogy majdnem kiszaladtak az ivóból. Velük együtt pedig az a sok értékes északi arany is kiszaladt volna, amit a mi jó kocsmárosunk bizonyára semmiképp sem engedne meg. Gondolom, ezért ilyen különösen gondos ma.
Savaren és az öreg vitorlamester jó hangulatban beszélgettek tovább, miközben a kocsmárost várták. Ekkor ismét kivágódott az ajtó. A vendégek meglepetten fordultak arra, amikor egy feldúlt fiatal nő viharzott be az ivóba. Sötétbarna haját vörös kendő fogta hátra, barna szeme vészjóslóan villant napbarnított arcában. Ruhája a hajósok praktikus viseletét követte: világos ing, széles deréköv, bő nadrág és csizma. Oldalán tengerészkard lógott, övébe pedig két tőrt tűzött.
Tekintetével azonnal a kocsmárost kereste.
Savaren rögtön felismerte, és széles mosoly jelent meg az arcán.
– Nyla, ragyogsz, mint mindig!
A lány megtorpant, majd Savarenék felé indult.
– Varen, ne most! Nem látod, hogy dolgom van? – válaszolta ingerülten.
– És a modorod is milyen kitűnő! – fűzte hozzá Savaren.
Nyla dühösen fújtatott egyet.
– Tényleg ne most! – mondta, ezúttal már valóban haragosan. – Inkább segítsetek. A kormányosunkat keresem. Már megint elcsatangolt valahová az az átokfajzat, ami két dolgot jelenthet: vagy valamelyik kocsmában ül, vagy valami lotyó után fut. Nincs valami ötletetek, hol lehet?
– Hát, itt biztosan nincs – vonta meg a vállát Savaren. – Egyébként is a hozzátok hasonló rablófajzatokat nem látják szívesen az ilyen előkelőbb helyeken.
Egy tréfával próbálta oldani a feszült hangulatot, de Nyla azonnal felhorkant.
– Hogy micsoda? Méghogy rablófajzatok? – csattant fel. – Mondja ezt egy csempész, aki egy olyan kocsmában iszik, amit egy kivénhedt kalóz tart fenn, és akinek hosszabb a bűnlajstroma, mint egy böjti nap!
– Nyugi, csak vicceltem – próbálta csitítani Savaren, de Nyla már belelendült.
– Bármit is gondoltok… A kikötő legnagyobb rablója itt ül előttem! – mondta, és ujjával az öreg felé bökött.
A vitorlamester felvonta a szemöldökét.
– Mármint én? – kérdezte hitetlenkedve.
– Hát persze, hogy te! – felelte Nyla. – Az embereid éppen most fejezték be a javítást a hajónkon. Egy vagyonba került nekünk. Komolyan mondom, ha egyszer szögre akasztom a kalózkendőt, magam is ilyen üzletemberféle leszek.
– A jó munka sosem olcsó – vont vállat a vitorlamester. – Egyébként meg nem én téptem szét a vitorláitokat a múlt heti viharban. Én csak megjavítottam őket.
Nyla fújt egyet, de látszott rajta, hogy valamelyest már megnyugodott. Savaren magában elmosolyodott. Végül is bevált a terve: sikerült egy kicsit kizökkentenie Nylát.
– Na jó… – kezdte a lány valamivel nyugodtabban. – Nincs valami ötletetek, hogy kivel találkozhatott, vagy melyik másik kocsmába mehetett?
– Hé, hé, hé! Már miért menne bárki másik kocsmába? – kérdezte az éppen odaérkező kocsmáros.
Nyla hitetlenkedve nézett rá.
– Hát ezt nem hiszem el… Most meg te kezded? Igen, tudjuk. Mindannyian tudjuk, mert már legalább százszor elmondtad: ez a legjobb, és egyben a legrégebbi kocsma az egész kikötőben, sőt egész Reményöbölben is. És igen, azt is tudjuk, honnan kapta a nevét. Arról a kikötő mellett álló üstről, amelyből az állandó kikötőt építő munkások a rumfejadagjukat kapták. Ez az épület pedig pontosan annak a helyén áll. Igazi történelmi ereklye. Ezt akartad mondani, nem?
A kocsmáros már éppen válaszolt volna, de Nyla nem hagyta szóhoz jutni.
– Csakhogy ez most rajtam nem segít. Ha nem találom meg az emberemet, bajban leszek.
– Jól van, no! Nem kell azért ennyire felkapni a vizet – felelte a kocsmáros. – Inkább igyál valamit, attól talán megnyugszol.
Azzal négy poharat tett eléjük, és sorban töltött mindegyikbe, a sajátjáról sem feledkezve meg.
– Egészségetekre! – hangzott a köszöntés, majd mind a négyen lehajtották a kitöltött rumot.
– Ez jól esett! – mondta Nyla, miközben letette a poharát. – Higgyétek el, nem nagy öröm ezt a tulkot hajszolni ebben a melegben. Ha rajtam múlna, én magam vésném a fejébe, hogyan kell viselkednie egy hajótisztnek – fortyant fel, és sokatmondóan az egyik tőre markolatára tette a kezét.
– És mi van, ha történt vele valami? – kérdezte a kocsmáros.
– Ezzel? – nevetett fel Nyla. – Ezzel ugyan nem történhet semmi. Aki agyonüthetné, mondjuk a kapitány vagy akár én, az nem teszi, mert tudja, hogy nagy szükség van rá. Nála jobban kevesen ismerik a vad déli vizeket. A többiekkel meg általában elbánik, ha kell.
– Szerintem nézz be a Smaragdlámpásba! – vetette fel az öreg. – Azt beszélik, új táncosnő érkezett hozzájuk. Csinos darab. Szerintem oda ehette a fene.
– Ez nem is rossz ötlet! – élénkült fel Nyla, és már indult is volna a kijárat felé, amikor a kocsmáros utána szólt.
– Hé! Így azért nem mehetsz el. Egy búcsúkört még meg kell innod velünk!
Azzal ismét töltött mind a négyük poharába.
Nyla beleegyezően bólintott, koccintott a többiekkel, majd egy hajtásra kiitta az italát.
– Na, egészségetekre! És kösz a tippet.
Letette a poharat, intett búcsúzóul, majd ugyanolyan sietve távozott, ahogyan érkezett. A többiek néhány pillanatig elgondolkodva néztek utána.
– Nyla elég vadóc lett, mióta otthagyta a nevelőapját, és másik hajón szolgál – törte meg végül a csendet az öreg. – Gondolom, bizonyítani akar.
– Szerintem is – helyeselt a kocsmáros, majd újabb kört töltött hármuknak.
Savaren továbbra is az ajtót nézte, de nem szólt semmit.
– Na, hol is tartottunk? – kérdezte végül a kocsmáros, miközben maga elé húzta a poharát.
Savaren lassan visszafordult.
– Ott, hogy szerinted badarság.
– Miről is van szó? – kérdezte az öreg.
– A kísértethajókról – felelte nevetve a kocsmáros. – Varen szerint az egyik csempész haverja látott egy kísértethajót, telis-tele élőholtakkal.
– Márpedig nekem szóról szóra ezt mondta! – szögezte le Savaren morcosan.
– Ki látta? – kérdezte az öreg.
– A Félszemű – felelte Savaren.
– Persze. Pont a Félszemű! – nevetett fel a kocsmáros.
– Nagyon megbízható ember – jegyezte meg Savaren némi sértődöttséggel a hangjában. – Ő a fél szemével több mindent lát, mint mások a kettővel – fűzte hozzá epésen, majd sokatmondóan a kocsmárosra nézett.
– Varennek igaza van – erősítette meg az öreg. – Én magam is ismerem Félszeműt, és tényleg megbízható. Na és végül is mit látott?
– A Banán-zátonynál történt – kezdte Savaren. – Egyik éjjel kis híján nekimentek egy kivilágítatlan hajónak. Egyetlen lámpa sem égett rajta, sem az árbocokon, sem a fedélzeten.
– Félszemű először azt hitte, csak egy sodródó roncs – folytatta. – Aztán távcsővel megnézte. Sötét alakok mozogtak a fedélzeten. Alig lehetett kivenni őket, de azt tisztán látta, hogy a szemük kéken világít.
Az öreg elkomorult. A kocsmáros észrevehette rajta a változást, mert lassan az ő arcáról is eltűnt a felsőbbséges mosoly.
– Aztán előbújt a hold a felhők mögül – mondta Savaren. – Félszemű pedig akkor látta meg őket rendesen. Mind egy szálig halottak voltak. Csontarcok álltak a fedélzeten, és mind őt nézték.
– És mit csinált? – kérdezte az öreg.
– Mit csinált volna? – vont vállat Savaren. – Azt sem tudta, hogyan meneküljön el onnan elég gyorsan.
– Különös – jegyezte meg az öreg. – Én is valami hasonlót hallottam a Harangos fivérektől. Az unokatestvérük, aki szintén roncsvadász, ugyanezzel a hajóval találkozott. Először azt hitte, megfogta az Isten lábát egy ekkora, mozgásképes zsákmánnyal. Azóta viszont alig mer éjszaka ismeretlen vizekre kimenni.
Néhány pillanatig egyikük sem szólt.
– Badarság – zárta le végül a témát a kocsmáros, de ezúttal már jóval kevesebb meggyőződéssel.
2. fejezet – A zsivaj
– Különben hallottátok – váltott témát jó érzékkel az öreg –, hogy állítólag megint Úszó Vásár készül?
– Én hallottam valamit – bólogatott a kocsmáros.
– Én nem. Nekem ez új – mondta Savaren meglepetten. – Kitől hallottad?
– Az Arany Denevér első tisztje mondta – felelte az öreg. – Megbízható ember.
– Az Arany Denevér Tépett egyik hajója, nem? – kérdezte a kocsmáros.
– De – bólintott az öreg.
– Hmm… – hümmögött Savaren, és egy pillanatra elgondolkodott. – Ez mondjuk megmagyarázná, mit keresnek errefelé Nyláék az évnek ebben a szakában.
– Higgyétek el nekem, ez is Vaspart miatt van – mondta a kocsmáros. – A mi drágalátos Hercegünk megint provokálja őket. Csak azt nem tudom, már megint mi ezzel a célja.
– Hát, a háború biztosan nem – vélte az öreg. – Abban nagy eséllyel alulmaradnánk. Vasparton rengeteg a gnóm, tele vannak mindenféle különös masinával.
– Amik a gnómokat legalább olyan gyakran robbantják fel, mint az ellenséget – nevetett a kocsmáros.
– Azért ne becsüljétek le a mi Hercegünk erejét sem – tette még hozzá az öreg. – Amennyire én tudom, az utóbbi időben rengeteg varázshasználót gyűjtött maga köré.
– Ez legalább megmagyarázná, miért jár erre mostanában annyi északi hajó – jegyezte meg Savaren, és az éppen öblösen nevető idegenek felé biccentett.
A többiek is odafordultak. Az északiak hamar észrevették a rájuk szegeződő tekinteteket. Egyikük bizonytalan mozdulatokkal feltápászkodott, majd magasra emelte az üres rumoskancsót, ezzel jelezve, hogy szerinte eljött az újratöltés ideje.
– Ezek egyre részegebbek – jegyezte meg Savaren kajánul.
– Ami nem nagy baj. Legalább jó hírét viszik az Üstnek – nevetett a kocsmáros. – Ezek a puhány északiak nincsenek hozzászokva az itteni rumhoz. Főleg nem ahhoz, amit nálam mérnek, természetesen az eredeti recept szerint. Engem egyébként nem érdekel, mennyit isznak, csak rendesen fizessenek, és ne csináljanak balhét.
– Azért tartsd rajtuk a szemed – tanácsolta az öreg. – Sosem lehet tudni, mire számíthatunk tőlük.
〜
A Füstölgő-szigetek kikötővárosainak létezése a vulkanikus hegyekben rejtező aranyra épült. Az arany utáni csillapíthatatlan vágy volt az, ami képes volt legyőzni az emberek eredendő félelmét ettől a veszélyes és kiszámíthatatlan vidéktől. Az arany miatt nyíltak meg itt az első bányák, épültek fel az első kikötők és erődök, és az arany volt az, ami ide vonzotta a kalózokat, rabszolgakereskedőket, katonákat, mérnököket, majd végül mindazokat, akik ennek a gyorsan növekvő világnak a mindennapi működését biztosították.
Ennyi ember megjelenése és ellátása természetesen hamar szükségessé tette a mezőgazdaság fejlesztését is. Sorra jelentek meg az ültetvények, és lassan egy másik, hétköznapibb világ is kialakult a bányák sötét mélye felett. Az ültetvények egyik legfontosabb terménye pedig a cukornád lett, amelyből hamarosan megszületett a szigetek folyékony aranya: a rum.
A szigetek továbbra is veszélyesek, és nemcsak a vulkánok vagy a dzsungelek miatt: a felszíni vizek jelentős része fertőzött, a földből feltörő források vize pedig sok helyen mérgező. A lakosság ezért elsősorban az esővizet gyűjti, amelyet fogyasztás előtt kezelni, majd lehetőség szerint tartósítani is kell.
Ennek egyik legegyszerűbb és legelterjedtebb módja, hogy az előzőleg felforralt, majd lehűtött vízhez cukornádból készült párlatot és különféle fűszereket kevernek. Az így készült ital nemcsak kellemesebb ízű, hanem tovább is eltartható, ezért idővel a szigetek mindennapi italává vált.
Ezt az italt errefelé egyszerűen csak rumnak nevezik. A készítéséhez használt tiszta párlatnak pedig külön neve van: ez a tűzrum.
A rumok azonban nem egyformák. Szigetenként, városonként, sőt kocsmánként is változik, hogy mennyi vizet, mennyi párlatot és milyen fűszereket kevernek hozzá. Van, ahol édesebbre, másutt kesernyésebbre vagy csípősebbre készítik. Az alkoholtartalmuk is jelentősen eltérhet.
A Rumos Üst saját keveréke inkább az erősebb italok közé tartozott. Ezt azonban a gondosan megválasztott fűszerezés miatt jóval nehezebb volt észrevenni.
〜
– Egy pillanat, uraim, máris viszem az italukat! – kiáltotta a kocsmáros az északiak felé.
Aztán diszkréten felkapott egy teli kancsót, mindhármuk poharába töltött belőle egy bő adagot, majd a pult takarásában vízzel pótolta a hiányzó mennyiséget.
– Tudtam én, hogy vizezed a rumot! – jegyezte meg Savaren kajánul.
– Természetesen! De persze csak biztonsági okokból. Ezek egyébként már úgysem fogják észrevenni – kacsintott rájuk a kocsmáros, majd a kancsóval az idegenek felé indult.
– Mégis te vagy itt a legnagyobb rabló, és nem én! – szólt még utána halkan az öreg.
Egy darabig mindketten a kocsmáros után néztek.
– Nekem egyáltalán nem tetszik ez a háborúsdi – szólalt meg végül Savaren. – Vaspart felé már most is annyi a járőrhajó, az őrszem meg a besúgó, hogy lassan művészet lesz észrevétlenül átvinni bármit. Pedig elvileg még béke van. Ha tényleg kitör valami, akkor végképp lehúzhatom a rolót. Már most is mindenki félti a rakományát, és megmondom őszintén, nem is ok nélkül.
– Kiváló hajós vagy, Varen – jegyezte meg az öreg. – Ha ennyire rosszul megy az üzlet, miért nem állsz be valakihez kormányosnak? Két kézzel kapnának utánad.
Savaren elhúzta a száját.
– Tudod jól, hogy elsősorban nem a pénzért csinálom. Kalóznak nem vagyok elég kegyetlen, a kereskedőhajókon meg halálra unnám magam. Nekem kell az izgalom, a felfedezés.
– Mondtam már neked – mondta az öreg –, hogy menj el Torek raktárához, és kérdezd meg a fiúkat. Úgy tudom, van ott egy csomag, ami ott ragadt. A Göthös vitte volna el, de neki is megsérült a hajója a múlt heti viharban. A szállítmány még mindig ott vesztegel, és megfelelő fuvarosra vár. Kérdezz rá, hátha leesik belőle neked is valami üzlet.
– Kösz a tippet, öreg – mondta Savaren, és koccintásra emelte a poharát. – Jövök neked eggyel.
– Nem tesz semmit. Szívesen segítek, ha tudok – válaszolta az öreg.
Koccintottak, majd mindketten kiitták a poharukat.
A kocsmáros ekkor ért vissza hozzájuk.
– Látom, üres a poharatok. Na, várjatok, mindjárt töltök nektek valamit – kezdte, amikor hirtelen heves szóváltásra lett figyelmes az északiak asztala felől.
– Ne az asztalunkba kapaszkodj, te északi tahó! – kiabálta haragosan az egyik vendég. – Még kidöntöd a poharainkat! Ha ennyire nem bírod a vedelést, akkor hagyd abba! Nem ilyen északi puhányoknak való ez a rum.
Az asztalra támaszkodó északin jól látszott, hogy olyan részeg, mint a csap. Először csak üres tekintettel meredt az ordibáló férfira. Láthatóan próbálta megemészteni a hallottakat, ami ebben az állapotban meglehetősen lassan ment neki.
Végül mégiscsak felfoghatta, mit mondtak neki, mert felordított, ellökte magát az asztaltól, és a kardja után kapott. A manőver azonban nem sikerült valami fényesen. Amint elengedte az asztalt, elvesztette az egyensúlyát, és nagy döndüléssel a padlóra zuhant.
Először még megpróbált feltápászkodni, de néhány sikertelen kísérlet után feladta. Kissé elhelyezkedett a földön, mintha csak erre készült volna egész idő alatt, majd szinte egyik pillanatról a másikra mély álomba zuhant.
– Ilyen egy északi puhány! – mondta az ordibáló vendég, és gúnyosan felnevetett.
A mindössze néhány méterre ülő másik két északi azonban messze nem volt ennyire részeg. Dühösen pattantak fel, és mindketten a kardjuk után nyúltak.
– Ezt még megbánod, te déli kutya! – üvöltötte egyikük, majd egyetlen mozdulattal felborította az asztalukat, hogy helyet csináljon magának.
A két társaság között ülő vendégek rutinos gyorsasággal húzódtak félre.
A kocsmáros a pult vége felé indult.
– Megyek, megfújom a kürtöt! Ti addig próbáljatok csinálni valamit – kiáltotta Savarenék felé.
A két északi hátát egymásnak vetve, kivont karddal állt a felborított asztal mellett. A vendégek egy része közben a kijárat felé indult, a többiek pedig lassan körbevették őket. Kezük már a fegyverük markolatán pihent, de egyelőre senki sem rántotta elő.
– Mi van, déli kutyák? Na, mi lesz már? – üvöltötte gúnyosan az egyik északi. – Gyávák vagytok ránk támadni?
– Nem fél tőled itt senki, te felfuvalkodott északi idióta! – kiáltott vissza Savaren, miközben felállt, és elindult feléjük. – Csak egyikük sem akar meghalni két ostoba északi miatt. Tudjátok egyáltalán, mi vár itt arra, aki fegyveres csetepatéba keveredik?
Az északiak nem válaszoltak.
– Ez nem észak, ahol legfeljebb bezárnak valami börtönbe – folytatta Savaren. – Reményöbölben nincs börtön. A fegyveres rendbontót, ha nem végzik ki helyben, elfogják és kényszermunkára viszik. Onnan pedig kevesen jönnek vissza. Ezért nem támad rátok senki. Nem azért, mert félnek tőletek.
A kocsmáros közben elővette a kürtöt, és már a szájához is emelte, de még nem fújta meg.
Várt. Hátha mégis sikerül békésen rendezni a dolgot. Azért a biztonság kedvéért a pult alól előkerült egy gonoszul csillogó, éles hegyű háromágú szigony is.
– Én azt javaslom, higgadjon le mindenki, ti pedig tegyétek el azokat a fegyvereket! – folytatta Savaren határozottan. – Ne kelljen megfújnia azt a kürtöt. Kinek hiányzik, hogy idecsődüljenek a Herceg gárdistái? Nem történt itt semmi. Csak egy szerencsétlen félreértés. Kár lenne ilyesmivel zavarni őket, nemde?
A két északi összenézett, majd körbepillantott az ivóban. Továbbra sem rántott fegyvert senki. Az alkoholgőzös agyak lassan felfoghatták a helyzet súlyát, mert arcukról fokozatosan eltűnt a harcias magabiztosság.
Néhány hosszú pillanat után az egyikük végül visszacsúsztatta kardját a hüvelyébe. A társa még habozott egy keveset, aztán követte a példáját.
– Úgy! Már mindjárt rendben is vagyunk – mondta az időközben odaérő Savaren. – Most egy kicsit rendet rakunk ebben a felfordulásban. Szépen felállítjuk az asztalt, elrendezzük a székeket. Látjátok? Máris minden rendben lesz.
A bent maradt vendégek lassan visszaszállingóztak a helyükre. Az északiak szó nélkül felállították az asztalt, helyükre tették a székeket, majd rendezték a számlájukat. Végül ketten közrefogták eszméletlen társukat, és nagy nehezen kivonszolták az ivóból.
Savaren egészen az utcáig kísérte őket.
3. fejezet – A láda
A sötét utcán három kámzsás alak haladt egymás mellett, szinte nesztelenül. Láthatóan ügyeltek rá, hogy kerüljék a feltűnést, és a lehető legkevesebb zajt csapják. Ilyenkor, hajnaltájban a raktárnegyed utcái teljesen kihaltak voltak; még itt, a városhoz közel eső részen sem lehetett látni rajtuk kívül senkit.
A három alak magabiztos léptekkel haladt a széles utca közepén, gondosan elkerülve a két oldalt húzódó kerítések és kapuk előtti részeket. Ez a helyezkedés nem volt teljesen véletlen. A kerítések – bár méretük miatt inkább falaknak kellene nevezni őket – rendszerint teljesen elzárták a mögöttük húzódó udvarokat a külvilágtól. Akadtak azonban oszlopos vagy rácsos kialakítású kapuk és falszakaszok, valamint olyan lőrésszerű nyílások, amelyek közelében már korántsem volt ilyen biztonságos elhaladni. Ezek alkalmat adtak az udvarokat őrző lényeknek, hogy rátámadjanak a falakat túlságosan megközelítő járókelőkre.
Bár nem látszottak, a lények egyértelműen ott mozogtak a falak mögött. Erre utalt a kaparászás és az időnként felhangzó hangos sziszegés is.
– Mindjárt odaérünk – suttogta a középen haladó alak a többieknek. – Ne feledjétek, úgy csináljuk, ahogy megbeszéltük. Most még nem állunk meg. Továbbmegyünk, és néhány perc múlva visszafordulunk. Az emberünk észreveszi, hogy elhaladtunk, és ha minden rendben, akkor visszafelé jelezni fog. Akkor megyünk majd be.
Néhány méter után ismét megszólalt:
– Itt vagyunk, ez az a kapu. Kerüljétek a feltűnést. Simán haladjatok tovább.
Pár percet még gyalogoltak, majd letértek az egyik mellékutcába, megkerültek egy raktártelepet, majd visszatértek úti céljuk utcájába. Most azonban már az ellenkező irányba haladtak.
– Azt hiszem, nem követett bennünket senki. Jók vagyunk – mondta a középső alak, ahogy egyre közelebb értek a kiszemelt épülethez. – Figyeljétek a jelet!
Ahogy közeledtek, az udvar kapuja egy résnyire kinyílt, és a nyílásban egy pillanatra valami megvillant: egy apró lámpa fénye.
– A jel! Úgy tűnik, minden rendben. Mehetünk – mondta a középső alak, és határozottan megindult a kapu irányába. – Siessetek!
A kapuszárny mögött egy sötét alak állt, aki gyorsan betessékelte őket. Miközben becsukta a kaput, halkan odaszólt nekik:
– Gyertek gyorsan, és maradjatok csendben! Majd bent beszélünk – suttogta. – Az állatokat megkötöttem, és szájkosár is van rajtuk, de azért legyetek óvatosak! Erre indulunk, a központi raktár felé. Mutatom az utat. Kövessetek!
A jobbra eső épületre mutatott, majd a kis lámpával a kezében előreindult.
Alig tettek meg azonban néhány lépést az udvaron, amikor tőlük balra hirtelen valami megmozdult a sötétben. Az egyik kámzsás alak összerezzent, és önkéntelenül felkiáltott.
– Csend legyen! – mordult rá a vezetőjük.
Kalauzuk erre hátrafordult, és a kis lámpa fénye végigsiklott a fal mellett heverő hatalmas varánusz pikkelyes testén. Az állat felemelte széles fejét, és fojtott sziszegést hallatott. A nyakára erősített vastag lánc megcsörrent, majd hirtelen megfeszült, amikor feléjük mozdult. Szerencsére nem érhette el őket. A varánusz pofáját vaskos szájkosár fogta körbe, de még így sem tűnt különösebben megnyugtatónak a közelsége.
Hamarosan odaértek az épülethez, és egy erős vasajtón keresztül beléptek a lámpások által megvilágított előtérbe.
– Jól van, most már minden rendben! – mondta a kalauzuk, miközben becsukta mögöttük az ajtót.
– Szevasz, Molma! – üdvözölte a vezető barátságos kézfogással kalauzukat.
– Szevasz, Lar! – válaszolta Molma.
– Itt már biztonságban vagyunk! – mondta Molma, miközben letette a lámpását az ajtó közelében lévő asztalkára.
– Először hadd mutassam be neked az embereimet – kezdte Lar, és a mellette álló alakra mutatott. – Ijedős barátunk itt mellettem Loran.
– Ti tényleg ilyen dögökkel őrzitek a raktárakat? – kérdezte Loran, miközben kezet fogott Molmával. – A frászt hozta rám odakint.
– Tolvaj létedre nem láttál még köpködő varánuszt? – kérdezte Lar csodálkozva.
– Nem vagyok tolvaj! – csattant fel Loran. – Lakatosmester vagyok!
– Hát persze. Csak valahogy mindig a tulajdonos felügyelete nélkül dolgozol, igaz-e? – nevetett fel Lar, és már folytatta is a bemutatást. – Hallgatag barátunk pedig – mutatott a másik alakra, aki eddig csendben állt mellettük – a mi varázshasználónk, Ralf.
Molma kezet nyújtott neki.
– Örvendek. Remélem, mindketten olyan jók vagytok abban, amit csináltok, mint Lar állítja.
– Jók vagyunk – jegyezte meg Ralf kimérten, miközben hidegen végigmérte Molmát. – Abban biztos lehetsz, különben nem lennénk itt.
– Jól van, na, nem kell azért megsértődni, csak egy kicsit ideges vagyok – visszakozott Molma.
Ralf fagyosan nézett a raktárosra.
– Nem szokásom megsértődni.
– Nos, akkor ne is húzzuk tovább az időt! – vágott közbe Lar. – Lássunk inkább munkához. Mi a helyzet a ládával?
– A ládával minden rendben. A legalsó szinten helyezték el – válaszolta Molma. – Mindjárt odaviszlek benneteket, csak előbb vegyetek magatokhoz egy-egy lámpást, mert lent teljesen sötét van.
A közeli polcok felé intett.
A többiek bólintottak, a falnál álló polchoz léptek, majd magukhoz vettek egy-egy lámpást. Molma is felkapta a saját lámpáját a kis asztalról, majd folytatta:
– Amíg meggyújtjátok őket, elmondom a lent érvényes szabályokat. Ezeket muszáj lesz betartanotok, különben mindannyian bajba kerülünk. Az itteni raktárak zárásakor aktiválnak egy mágikus védelmi rendszert. A felépítéséről ugyan nem sokat tudok. Talán Ralf többet tudna mondani erről – tette hozzá, és a fejével a varázshasználó felé intett. – A működéséről viszont annál többet. Zárás után is be lehet menni a raktárakba, és lehet odabent dolgozni, de két dologra nagyon oda kell figyelni. Először is: semmit sem szabad összetörni vagy megrongálni, ami záráskor már a raktárban volt, mert ez azonnal kiváltja a riasztást. Másodszor pedig: a záráskor bent lévő tárgyak közül a következő nyitásig semmi sem hagyhatja el a raktárt, mert ez ugyanúgy riasztást váltana ki.
– Ismerem ezt a típusú varázslatot – bólogatott Ralf, miközben a raktáros ismertette a szabályokat, majd a végén hozzátette: – Köszönjük, Molma. Ígérjük, óvatosak leszünk. Ne aggódj, be fogjuk tartani a szabályokat, és akkor biztosan nem lesz semmi gond.
A kis csapat felemelte a lámpásokat, majd Molma vezetésével elindultak a mélybe vezető lépcsőkön. Néhány szinttel lejjebb ereszkedve egy, a fentihez hasonló előtérbe jutottak.
– Ezen a szinten van a láda – mondta Molma. – Odavezetlek benneteket, aztán magatokra hagylak titeket. Nekem vissza kell mennem, és el kell engednem az állatokat, nehogy valaki meglepjen minket vagy gyanút fogjon.
Pár perc múlva már mindannyian a láda előtt álltak.
– Na, itt is vagyunk – mutatott Molma a földön fekvő ládára. – Én most visszamegyek, ti pedig fogjatok hozzá.
Ezzel már el is indult a feljárat felé. Útközben még visszaszólt:
– Ne feledjétek a szabályokat!
– Nyugalom, Molma, rendkívül óvatosak leszünk – kiáltott utána Lar, majd a többiek felé fordult. – Nos, mit gondoltok?
Mindhárman a lábuk előtt heverő különös ládára meredtek. A lámpák fénye megcsillant a gazdagon díszített, vélhetően bronzból készült vasaláson, és visszatükröződött a számukra ismeretlen, különös, sötét színű fából készült ládatest fényes lakkozásán.
– Egy biztos – jegyezte meg Loran. – Ez tényleg egy kivételes kidolgozású láda. Én még sosem láttam ehhez foghatót. Mindjárt közelebbről is megnézem azt a lakatot. Az is komoly darabnak tűnik – mondta, és már mozdult is a láda felé.
– Megállj! – kiáltott rá Ralf. – Nehogy hozzáérj bármihez, amíg meg nem vizsgálom, van-e rajta aktív védőbűbáj.
– Persze, ez természetes – nyugtatta meg gyorsan Loran. – Először csak szemmel vizsgálom meg. Mechanikus csapdák is lehetnek rajta, és azok is lehetnek halálosak.
Telt-múlt az idő. A két „szakember” körbemászta a ládát, és tüzetesen, szinte négyzetcentiméterről négyzetcentiméterre megvizsgálta. Lar közben csendben állt néhány lépésnyire, és hol őket, hol a láda különös kidolgozását figyelte. Gondolatai azonban már inkább azon jártak, vajon mi lehet a ládában, vajon milyen értékeket rejthet magában.
– Itt is vagyok, már el is engedtem a varánuszokat! – kiabálta Molma, miközben visszatért a terembe. – Nos, mit találtatok? – érdeklődött kíváncsian.
– Halkabban! – dörrent rá Lar. – Még semmit. Ez nem hajóverseny. Ebben a sportágban alaposnak kell lenni, és főleg óvatosnak – folytatta már fojtottabb hangon. – Te is tudod, mi történik, ha hibáznak, és valami balul sül el.
– Jól van már, tudom, ígérem, csendben leszek – suttogta Molma. – Csak közben olyan izgatott vagyok. Annyira különös ez a láda.
A percek lassan vánszorogtak tovább. Elkezdődtek a komolyabb előkészületek. Ralf egy tálat vett elő a zsákjából, valamit töltött bele egy üvegből, majd letette a földre. Ezután vörös krétaporral különös mintákat kezdett rajzolni köré. Közben Loran a ládától kissé távolabb leült a földre, és szerszámokat kezdett válogatni és rendezgetni egy maga elé terített kis szőnyegen.
– Hú! Ezeket az ábrákat el kell majd valahogy tüntetni – mondta Molma Larnak. – Mert ha holnap meglátja valaki, akkor lebukhatunk.
– Csak nyugalom, nem lesz baj – szólt oda Ralf kissé vontatottan. Látszott rajta, hogy nagyon koncentrál az ábrákra. – El fognak tűnni maguktól. A varázslat aktiválásakor fellobbannak majd, és eltűnnek. Nyomuk sem marad.
Egy kis idő múlva minden készen állt.
– Én elkészültem. Ha ti is készen álltok, kezdhetjük – mondta Ralf a tál mellett ülve. – Csak arra kérlek benneteket, hogy a saját érdeketekben távolodjatok el egy kicsit jobban a ládától, arra az esetre, ha mégis valami balul sülne el.
A többiek szó nélkül hátrább húzódtak, Ralf pedig kántálni kezdett. A padlóra rajzolt vonalak izzani kezdtek, majd egyszer csak vakítóan fellobbantak és eltűntek. Ralfon kívül, aki csukott szemmel kántált, mindenkinek a szeme elé kellett kapnia a kezét, olyan erős volt a villanás a majdnem teljesen sötét raktárszobában.
Amikor már nem káprázott a szemük, látták, hogy Ralf a tálat nézi. A folyadék felszínén a láda képe rajzolódott ki, mégis valahogy másként festett, mint a valóságban. Mintha fényes szálakból állt volna.
Ralf a tálra koncentrált. A folyadékban tükröződő láda képe folyamatosan változott, a szálak kavarogtak, a tál pedig mintha egy ablak lett volna, amely mindig más és más irányból, más távolságból mutatta a ládát. A többiek leesett állal bámulták.
– Igen, úgy van, ahogy gondoltam – közölte egyszer csak Ralf. – A láda külsején és a lakaton nem érzékelek semmi szokatlant. Ez várható is volt, hiszen szállítás közben bárki hozzáérhet. Logikus, hogy kívülre nem helyeztek semmilyen védőbűbájt. Belül azonban mintha lenne valami. Erről egyelőre többet nem tudok mondani, ezt még vizsgálnom kell. Addig elkezdhetitek leszedni a lakatot.
Loran azonnal odatelepedett a lakathoz, és maga mellé húzta a szerszámos szőnyeget.
– Most viszont segítenetek kell – szólt a többieknek. – Valakinek világítania kell, valakinek pedig adogatnia a szerszámokat, mert nekem mindkét kezemre szükségem lesz a nyitáshoz. Ha jól értem, ha eltörik valami a zárban, vagy működésbe lép egy rejtett csapda, akkor a szerkezet megrongálódik, és megszólal a riasztás. Igazam van, Ralf? – kérdezte a varázslót.
– Sajnos azt hiszem, igen – felelte Ralf döbbent hangon. – Erre a lehetőségre nem is gondoltam. Így viszont nagyobb lett a tét, mint először hittem.
– Nyugalom, nem lesz gond – mondta Loran, miközben határozott mozdulattal megragadta a lakatot. – Előbb ezt kikötöm jó szorosan, hogy stabilan álljon, aztán belekezdünk a kinyitásba.
Molma közelebb lépett hozzá, hogy a lámpással világítson, Lar pedig szintén letelepedett mellé, hogy a szerszámokat adogathassa. Feszült csend telepedett rájuk, ahogy Loran munkához látott a záron.
– Egyébként mi történhet, ha aktiválódik a raktár védővarázslata? – kérdezte Loran váratlanul.
– Nekem fogalmam sincs – válaszolta Molma. – Amióta én itt vagyok, biztosan nem történt ilyen, de a régiek mindenféle szörnyűségeket meséltek. Démonokról, szellemekről meg ilyesmiről. Persze az ilyen pletykáknál sosem lehet tudni, mi az igaz, és mi a kitaláció.
– Ralf, szerinted mi történhet? – kérdezte Lar a varázslót.
– Nehéz megmondani, mert az, hogy milyen bűbájt kapcsolnak a riasztáshoz, teljesen a varázshasználó akaratától függ – válaszolta Ralf. – Valóban lehetséges, hogy a riasztás megidéz egy kisebb démont vagy szellemet, de én ezt nem hiszem. Szerintem ez egyszerű pletyka. Ugyanígy az is valószínűtlen, hogy valamilyen támadóvarázslatot kapcsoltak volna hozzá, egész egyszerűen azért, mert az veszélyeztethetné az itt tárolt többi értéket is.
Ralf egy pillanatra elhallgatott.
– A legvalószínűbb, hogy a rablók aurájába kerül valamilyen mágikus pecsét, amelynek segítségével később könnyen megtalálhatók és ártalmatlaníthatók lesznek. Én biztosan így csinálnám, és szerintem ők is ezt tették. Ez persze nem jelenti azt, hogy magára az ártalmatlanításra ne küldhetnének egy szellemet vagy akár egy démont. Szóval még az is lehet, hogy szorult némi igazság a pletykákba.
– Hát, most majd kiderül – vetette közbe Loran hirtelen, majd egy aprót nyögött, ahogy erősen megfeszítette a lakatba helyezett egyik apró eszközt.
A többiek azonnal elhallgattak. Ekkor egy éles kattanás hasított a hirtelen beállt csendbe.
– Teremtőm, segíts! – mormogta maga elé Molma halkan.
– Nos, azt nem tudom, hogy eltörtem-e valamit – törte meg végül Loran a feszült csendet –, de a lakat kinyílt. Most mi legyen, Ralf?
– Szerintem nem törtél el semmit, mert a láda körül látható mágikus szövedék változatlannak tűnik – válaszolta Ralf. – Akár ki is nyithatnánk. A belsejében lévő mágikus energiáról pedig annyit sikerült kiderítenem, hogy valamiféle gyenge kapcsolatban áll egy másik létsíkkal. Ez persze egyáltalán nem meglepő, ha tényleg értékes papi ereklyék vannak benne, ahogy mondtátok.
– Azok vannak benne – erősítette meg Molma. – Én még azokat a különös északi papokat is láttam, akiké a láda.
– Azt hiszem, ezen nem érdemes már tovább tépelődnünk – mondta Lar, miután Loran levette a lakatot.
A ládához lépett, és egy határozott, de óvatos mozdulattal felnyitotta.
A csapat tagjai egyként hőköltek hátra, a lámpák fénye szétterült döbbent és kissé sápadt arcukon. Egyedül Lar arca vörösödött el.
– Ezt neked kell a főnöknek megmagyaráznod, Molma! – ordította Lar, és vádlón a ládában fekvő, díszes papi öltözéket viselő múmiára mutatott.
4. fejezet – A dilemma
Savaren határozott léptekkel vágott át a kikötő kora délelőtti nyüzsgésén, rutinosan kerülgetve a körülötte tolongó kordékat, szekereket, taligákat és persze a közöttük lavírozó embertömeget. A kikötő ilyenkor volt a legélénkebb. A hajók, a mólók és a part között utasok, matrózok, rakodók végtelennek tűnő sora hömpölygött. Egyesek kifelé tartottak a hajókról, mások pedig éppen befelé igyekeztek. Voltak, akik árukat hordtak ki, míg mások inkább a készleteiket töltötték fel.
〜
Hordók, zsákok, ládák, korsók és különféle termények kötegei vándoroltak megállás nélkül a hajók és a part között. A járművek zörgése, a daruk nyikorgása, a rakodók és hajtók kiáltozása, az állandó kopácsolás és az igavonó állatok hangja teljesen betöltötte a teret. Néha egy-egy gnóm masina zakatolása és a belőle kiszabaduló gőz éles sivítása is hallható volt, ezzel téve teljessé ezt a kikötői zajorgiát.
Persze nemcsak a mólókon, hanem a parton is zajlott az élet. Az utak mellett asztalok, pavilonok, kordék, taligák és leterített gyékények színes mozaikja terült el, mindenféle szükséges és szükségtelen dolgot kínálva az arra tévedő vásárlóknak.
A legnépszerűbb portékák persze az ételek és az italok voltak. Az árusok friss vizet, gyümölcsleveket, kókusztejet és természetesen rumot kínáltak a trópusi melegben hamar megszomjazó járókelőknek. Fa- és ónkupákban, ivókagylókban, kivájt tökökben, kókuszhéjakban és még számtalan kisebb-nagyobb edényben mérték ki az italokat.
Az italárusok közvetlen szomszédságában pedig ott sercegtek, sültek-főttek a különféle ételek. Parázson és zsírban sült húsok, tenger gyümölcsei, kukorica, batáta, lepények, gyümölcsök, sütemények, levesek és szinte minden elképzelhető egytálétel megtalálható volt a kínálatban. Az ételek ínycsiklandó illata összekeveredett a kötegekben várakozó fűszerek, a faládák, az állatok és a tenger sós illatával, meg persze a mindent átjáró halszaggal, különleges, mondhatni bizarr elegyet alkotva.
〜
Savaren szerette ezt a kavalkádot. Otthonosan érezte magát benne. Szeme most is a tömeget pásztázta, hátha kiszúr valami érdekeset. Egyelőre azonban semmi szokatlant nem látott. A megszokott nyüzsgés vette körül, mint mindig: utazók, matrózok, rakodók, kereskedők, örömlányok és persze a sokaságban észrevétlenül settenkedő tolvajok.
Néha megpillantotta az őrség egy-egy fehér ruhás tagját is, aki vasalt szolgálati botjával próbálta terelgetni az embereket és valamiféle rendet teremteni a körülötte kavargó káoszban.
– Hoppá! – mondta Savaren, majd hirtelen megtorpant, amikor megpillantott valakit az egyik móló végén álldogáló csoportban.
– Te jó ég, a Gólem… vajon mit kereshet ő itt? – mormogta maga elé.
Savaren döbbenten meredt a neki háttal álló hatalmas alakra, aki legalább másfél-két fejjel magasodott a körülötte hullámzó tömeg fölé. A több mint két méter magas, fekete bőrű, félmeztelen férfi felsőteste olyan kidolgozott volt, mintha kőből faragták volna. Aranyszínű kendőt, fehér halásznadrágot és fekete tengerészcsizmát viselt. Hátára pedig két tengerészkardot szíjazott.
Savarennek nem is kellett látnia az arcát ahhoz, hogy felismerje. Egy pillantás is elég volt ahhoz, hogy kétsége se legyen afelől, kit lát maga előtt. Nyla nevelőapját. A kalózfejedelmet.
Mellette Nyla, jelenlegi kapitánya és még néhány, Savaren számára ismeretlen ember álldogált. Mindannyian őt hallgatták. Nyla most egyáltalán nem tűnt vadócnak. Leszegett fejjel, kissé félszegen toporgott apja mellett, de a kapitánya sem érezhette magát sokkal kényelmesebben. Láthatóan ő is feszengett. Folyton a levett és maga előtt tartott kalapját babrálta, miközben a kalózfejedelmet figyelte. A mögöttük álló ismeretlenek is szinte megkövülve hallgatták az óriást.
– Nyla… – sóhajtotta Savaren, és már indult is volna a lány felé, de aztán hirtelen észbe kapott. Nem lett volna jó, ha udvariatlan tolakodásával felbosszantja Nylát vagy akár az apját, szerencsétlen esetben pedig mindkettőjüket.
– Francba… ez az én formám – dörmögte maga elé letörten, majd lemondóan legyintett egyet, és inkább továbbindult Torek raktárához, hogy megtudja végre, mi a helyzet a Göthös ott ragadt szállítmányával.
Savaren felgyorsította lépteit, és hamarosan már a raktárnegyed széles utcáin gyalogolt tovább. Még mindig bosszantotta az előbbi eset.
Ahogy távolodott a kikötőtől, és beért a negyed magas fallal körbevett raktárai közé, a tömeg is érezhetően megcsappant. Itt már nem voltak sem árusok, sem bámészkodók. Errefelé nem beszélgetett és nem is téblábolt senki, itt már mindenki céltudatosan sietett a maga dolga után.
Savaren egykedvűen haladt tovább. Kis idő múlva meglátta Torek raktárának kapuját. Éppen egy szállítmány készülődött az indulásra. A szekér már a nyitott kapuban állt, várva, hogy az utolsó ládák is felkerüljenek rá, és végre elindulhasson. A raktárosok eközben pedig a már felpakolt csomagokon végezték el az utolsó ellenőrzéseket.
Savaren, ahogy a kapuhoz ért, hangosan üdvözölte őket.
– Torek merre van? – kérdezte egyiküket, miközben kikerülte az ott várakozó szekeret.
– Hátul, az irodánál. Gondolom, ismered a járást… – válaszolta hadarva a raktáros, szinte fel sem nézve a papírjaiból, majd az udvar túlsó vége felé biccentett.
– Ismerem – mondta Savaren határozottan, majd átvágott az udvaron, és benyitott az irodahelyiségbe.
Minden olyan volt, ahogyan emlékezett rá. Torek most is egy papírokkal jócskán megrakott íróasztal mellett állt, és szokásához híven éppen olvasott valamit.
– Szevasz, Torek! – üdvözölte Savaren szívélyesen.
Torek meglepetten fordult hátra, majd széles mosoly terült el az arcán.
– Varen, de örülök neked! Ezer éve, hogy nem láttalak! – lelkendezett, miközben a kezében lévő dokumentumokat egy határozott mozdulattal az asztalon lévő kupacra hajította. – Gyere, igyál velem valamit! De nem tűrök el ám semmi kifogást!
– Jól van, na! Mondtam én, hogy bármi kifogásom lenne? – válaszolta Savaren játékosan, miközben barátságosan megveregette Torek vállát.
A következő félórában megittak jó néhány italt, miközben kedélyesen beszélgettek, de aztán Savaren végül kénytelen-kelletlen rátért jövetele valódi okára.
– Gondban vagyok, Torek. Szeretném, ha segítenél nekem – kezdte kertelés nélkül. – Azt beszélik, van egy szállítmány, egy értékes szállítmány, ami nálad ragadt. A Göthös vitte volna, de megsérült a hajója. Intézd el nekem, hogy én vihessem el! Leköteleznél vele.
– Nyugi! Naná, hogy segítek! Erre kérned sem kell. Vedd úgy, hogy már el is van intézve! – válaszolta Torek. – Majd én megmondom azoknak az északi papoknak, hogy senki másnál nincs nagyobb biztonságban a csomagjuk, mint nálad!
– Papok? Nem kereskedők? Különben meg mi a fenét szállítanak papok errefelé, és főleg hova? – értetlenkedett Savaren.
– Igen, ezek nem kereskedők, hanem valami papok. Északi papok. Egy ládájuk van. Egy gyönyörű, díszes faládájuk. Kegytárgyak vannak benne, ha jól tudom – válaszolta Torek. – Valahová délre akarják szállítani, de hogy pontosan hova, azt ne kérdezd tőlem, mert fogalmam sincs. Azt csak a Göthös tudja, meg persze a papok, de ők nem mondták meg nekem, én pedig nem kérdeztem.
– Egyébként érdemes lenne neked is megnézned a ládát, mert tényleg csodálatos darab. Ilyet még biztosan nem láttál – folytatta Torek. – Amúgy is van dolgom odalent. Ha gondolod, gyere velem, és nézzük meg most.
– Rendben, megnézhetjük – bólintott Savaren, majd egy hajtásra kiitta a maradék italát.
Pár perc múlva már mindketten a láda előtt álltak.
– Tényleg csodálatos – mondta Savaren, miközben a gazdagon díszített, bronzvasalású, sötét színű fából készült ládát nézték.
– Ugye? Egész nap el tudnám nézegetni – lelkesedett Torek. – Persze a papok is nagyon ragaszkodhatnak hozzá, mert szinte minden nap idejárnak, hogy valamit babráljanak rajta. Szerintem ellenőrzik, hogy minden rendben van-e vele. Kicsit sért ugyan a bizalmatlanságuk, de amíg jól megfizetnek, addig annyira azért nem zavar. Legfeljebb számlázok majd nekik egy kis sértettségi felárat is, hát nem igaz? – tette hozzá nevetve.
– Szerintem te is jó üzletet fogsz csinálni velük, Varen – folytatta Torek immár komolyabb hangon.
– Köszönöm, Torek, hálás vagyok neked – mondta Savaren.
– Ugyan már! Semmi az egész – legyintett Torek. – Ha legközelebb jönnek, szólok majd nekik, hogy megtaláltam a megfelelő szállítót. Neked meg majd üzenek, amint sikerül valamit intéznem. Most azonban ne haragudj, de most már magadra hagylak. Mennem kell. Eljött az ideje, hogy én is a dolgaim után nézzek. Most nem kísérlek ki, ha nem baj. Remélem, hamarosan megint találkozunk – mondta, majd intett egyet búcsúzóul és a raktár mélye felé indult.
– Persze, hogy nem baj. Még egyszer köszönöm neked, Torek. Ég veled! – kiáltotta Savaren Torek után, majd a kijárat felé indult.
Elgondolkodva lépdelt felfelé a raktárból a felszínre vezető lépcsőkön. Alig ért fel a tetejére, amikor egy ismerősnek tűnő alakot pillantott meg.
– Te jó ég, Molma! Veled meg mi a fene történt? – kérdezte elképedve, mikor közelebb érve meglátta az előtérben álló, sínbe tett karú, véraláfutásos arcú raktárost.
– Varen, te vagy az? Rég találkoztunk! – fordult felé Molma meglepetten. – Ja, egyébként velem nem történt semmi különös. Csak egy kis csetepatéba keveredtem, tudod, hogy megy ez, csak a szokásos – tette hozzá kényszeredett mosollyal. – Te hogy kerülsz ide?
Savaren hitetlenkedve nézett a barátjára. Tudta, hogy ebben a városban kevesen mernének kezet emelni egy ilyen kapcsolatokkal rendelkező emberre. Aki pedig mégis megpróbálta volna, azzal egy Molmához hasonló trükkös zsivány általában könnyedén elbánt volna, vagy ha nem, hát otthagyta volna a fogát, de ilyen nem történt. Mindegy, nem firtatta tovább a dolgot.
– Torek levitt a raktárba, és megmutatta a papok ládáját. Most úgy tűnik, én fogom elvinni – válaszolta inkább Savaren.
Molma láthatóan kissé elsápadt. Közelebb hajolt Savarenhez, majd halkan odasúgta neki:
– Hidd el nekem, Varen, ez a láda nem valami jó ötlet! Jobban teszed, ha leteszel róla, és inkább más fuvar után nézel.
– Hogy micsoda? – kérdezte Savaren, szintén suttogva. – Te meg mi a fenéről beszélsz?
– Semmi egyebet nem mondhatok, Varen! – válaszolta halkan Molma. Aztán körülnézett, hogy nincs-e valaki a közelben, majd még fojtottabb hangon folytatta: – Ha többet akarsz tudni a ládáról, szerintem keresd fel a Trükköst. Délután gyűlés lesz a Veremnél, a szokásos időben. Úgy hallottam, ő és az emberei már jóval előtte ott lesznek. Őt kérdezd, ő sokkal többet fog tudni mondani neked.
– Most pedig ne haragudj, de mennem kell – mondta Molma immár normál hangerővel. – Ég veled!
Ezzel megfordult, és elindult lefelé a lépcsőn.
Nem sokkal később Savaren még mindig a hallottakon gondolkodott, miközben ebédjét fogyasztotta egy közeli pavilonban.
Muszáj elvinnem azt a ládát. Szükségem van a pénzre. De Molma figyelmeztetését sem vehetem fél vállról. Itt valami nem stimmel. Nagyon nem.
Akárhogy is, elmegyek a Veremhez, és megtudom, mi a helyzet – döntötte el végül.
Aztán rendelt magának egy kókusznyi friss vizet citrommal és néhány csepp datolyasziruppal, hogy legyen mit innia a fatelepek felé vezető hosszú úton.
5. fejezet – Az öböl
Savaren nagyot kortyolt az előrelátó módon magával hozott italából, hogy egy kissé felfrissüljön. A város másik öbléhez vezető, bazaltzúzalékkal megerősített szekérút ilyenkor a délutáni hőségben szinte elviselhetetlen volt. A nap még mindig magasan állt, az árkok mentén elszórtan növő fenyők és pálmák pedig alig vetettek valami kevéske kis árnyékot az útra. A távolban szinte vibrált a levegő a fekete, zúzalékkal borított felszín felett. Savaren egykedvűen gyalogolt tovább a kínzó melegben.
Hirtelen erős rengés rázta meg a szigetet. Savarennek keményen meg kellett vetnie a lábát, hogy el ne veszítse az egyensúlyát.
A francba – gondolta. Még jó, hogy nem ejtettem el az italomat. Biztos, ami biztos, gyorsan kiitta a maradékot, majd az árokba hajította az üres kókuszhéjat.
Nem sok kedve volt tovább gyalogolni a forróságtól izzó szekérúton. Ráadásul az öblök között, a part mentén húzódó kereskedelmi út nagy ívben kerülte meg a város fölé emelkedő hegyeket. Néhány keskeny, meredek ösvény viszont egyenesen átvezetett rajtuk, így jócskán le lehetett rövidíteni a két öböl közti utat.
Nem érdekel, én mégis inkább átvágok a hegyen – határozta el végül, majd visszafordult, és elindult az egyik ilyen ösvény felé.
Egy kis idő múlva már egy keskeny utacskán kaptatott felfelé a meredek hegyoldalban. A part mentén megszokott pálmák és tengeri szőlők üde zöld foltjai lassan elmaradtak mögötte. Az ösvény két oldalát erre már többnyire sűrű, szinte áthatolhatatlan bozót borította. A dús növényzet fölé magas fenyők emelkedtek, néhol pedig rézfák vöröses, hámló törzsei villantak elő a zöld lombok közül.
Ezeken az ösvényeken általában kevesen jártak. Inkább csak vadászok és gyógynövénykutatók használták őket, no meg persze az a néhány bátor utazó, akinek ez a kis útrövidítés megérte az esetleges kockázatot.
Savaren is az utóbbiak közé tartozott. Nem gondolta, hogy komoly veszélybe kerülhet, de ennek ellenére a kezét mindig a fegyverei közelében tartotta. Rablóktól itt nem nagyon kellett tartani, de a hegy túloldalán fekvő állattelepekhez közeledve már előfordulhatott, hogy egy-egy veszélyesebb ragadozó portyázott a bozótosban. Az ember errefelé könnyen összefuthatott egy vadkutyával vagy egy a sziget belsejéből kimerészkedő sziklapárduccal, néha pedig még elszökött köpködő varánuszok is felbukkanhattak a környéken. Így tényleg nem ártott az óvatosság.
Gondolataiba mélyedve kaptatott felfelé az ösvényen. Szerencsére itt már nem volt akkora a hőség, mint a lenti, napperzselte úton. A környező fenyők és a magas bozót félig-meddig árnyékba borították az ösvényt. Savaren még mindig Molmán és a papok ládáján töprengett. No meg persze azon, hogy tényleg érdemes-e ellátogatnia a Veremhez, ahol talán nem látják majd túl szívesen – sőt, könnyen lehet, hogy kifejezetten rossz néven veszik majd kéretlen felbukkanását.
Hirtelen fehérsapkás galambok rebbentek fel tőle jobbra a bozótból. Hangos szárnycsapkodásuk kizökkentette Savarent a gondolataiból. Megtorpant. Ekkor valami megzörrent a sűrűben, és csörtetve utat tört magának az ágak között. Savaren nem habozott. Egyetlen könnyed mozdulattal rántotta elő kardját. Balját pedig a nyaka mögött az inge alá csúsztatta, és ráfogott a lapockái közé szíjazott egyik rejtett tőr markolatára. Így, ha kellett, egy pillanat alatt előránthatta és elhajíthatta.
Várt. A csörtetés egyre erősödött. Az ismeretlen lény már nagyon közel járt. Néhány méterrel Savaren előtt hevesen rázkódtak a bokrok ágai. Aztán egy hirtelen reccsenéssel valami kitört a bozótból az ösvényre.
Savaren keze már lendült is, hogy elhajítsa tőrét, de az utolsó pillanatban mégis visszafogta a mozdulatot. Az ismeretlen lény ugyanis csak egy megtermett hamumalac volt.
A malac Savarent meglátva megtorpant, felvisított, majd az ösvényre fordulva szélsebesen eliramodott, vélhetően a hegy túloldalán fekvő kukoricások irányába. Savaren megkönnyebbülten sóhajtott, majd gondosan visszacsúsztatta a tőrét a hátára szíjazott tokjába.
Nemsokára véget ért a kaptatás. Savaren végre felért a hegy tetejére. Egy pillanatra megállt, hogy kifújja magát, és közben végignézett a túloldalon elterülő ismerős tájon.
〜
A legismerősebb rész az öböl városhoz közelebb fekvő oldala, a Halászkikötő volt. Bár a helyiek így nevezték, ez az elnevezés megtévesztő volt. A kikötőt elsősorban nem a halászok használták, sőt talán éppen ők voltak itt a legkevesebben. Ennek ellenére a kitűnő adottságú, védett partszakasz zsúfolásig megtelt mindenféle méretű, formájú és rendeltetésű hajóval, bárkával és tutajjal. Savaren saját hajója is itt volt kikötve.
Egyedül a komolyabb, nyílt óceáni utakra is alkalmas hajók hiányoztak innen. Azok többnyire a központi kikötőben vagy annak védett öblében vetettek horgonyt. Csak a távoli hajójavító dokkok környékén lehetett időnként egy-egy nagyobb óceánjárót látni, amely a szükséges javítások miatt került át ebbe az öbölbe.
A Halászkikötő körül terült el a tulajdonképpeni városrész. Kisebb-nagyobb házak sorai húzódtak végig a part mentén, és kapaszkodtak fel a hegyek lankáira. Ezek túlnyomórészt lakóházak voltak. Tőlük délebbre, az öböl partjának középső része felé közeledve, a házakat egyre inkább raktárak és műhelyek váltották fel.
Az öböl közepe szinte teljesen lakatlan volt. Errefelé inkább karámok, gabona- és terményraktárak, cukornádfeldolgozó és rumfőző telepek, valamint különféle üzemek és azok nyersanyagraktárai terültek el. Az öböl túloldalán lévő hajóépítő és javító dokkok felé közeledve ezeket végül a helyi fafeldolgozás hatalmas telepei váltották fel. Fűrészmalmok, raktár- és szárítótelepek foglalták el az öböl partjának jó részét egészen a dokkokig. A dokkok és a fatelepek között pedig ott volt az úti cél, a híres-hírhedt Verem.
〜
A Veremig azonban még jó sokat kellett gyalogolni, így Savaren nem nézelődött tovább. Határozott léptekkel megindult, hogy megkezdje a leereszkedést, és átvágjon az öböl beépített parti része és a hegyek között elterülő ültetvényeken. Egy óra múlva már a fatelepek túloldala felé közeledett. A széles utat itt mindkét oldalról dús növényzet szegélyezte, természetes kerítést alkotva. A sűrűből itt-ott fák emelkedtek a magasba. Pálmák, fenyők és rézfák.
Savaren nyugodt tempóban, látszólag fesztelenül haladt az üres úton. Ahogy közeledett a Veremhez, egyre éberebb lett; számított arra, hogy hamarosan társasága akad. Nem is tévedett.
Az egyik fa takarásából egyszer csak egy nagydarab, tetoválásokkal borított, kreol bőrű férfi lépett elő.
– Hé, idegen! A Verem ma zárva van. Jobb lesz, ha máris visszafordulsz! – kiáltott oda neki.
– Köszönöm! Én is tudom, hogy zárva van. Egy találkozóra megyek. Nem a Verem érdekel – válaszolta Savaren.
– Nem érted? Neked semmi keresnivalód errefelé! Addig fordulj vissza, amíg megteheted! – üvöltötte az óriás, majd leemelte válláról az addig keresztben átvetett hosszú láncot, melynek mindkét végén gonoszul csillogó pengék lógtak. Kezeivel megmarkolta a lánc egy-egy végét, majd a jobbjában tartott pengét lassan, jelentőségteljesen pörgetni kezdte maga mellett.
– Nyugalom! – válaszolta Savaren higgadtan, mindkét kezét megadóan magasra emelve. – Nem fordulok vissza. Erre van dolgom. Találkoznom kell a Trükkössel!
A megadó mozdulat közben vállával kissé hátrébb lökte kigombolt ingét, hogy könnyebben elérje a lapockáira szíjazott titkos dobótőröket. Miközben beszélt, kezei lassan, óvatosan a tőrök markolatai felé közeledtek. Pillanatokon belül készen állt a dobásra.
– Ide figyelj, te kutya! Biztos lehetsz benne, hogy ma nem fogsz találkozni a Trükkössel! Ha nem takarodsz el innen azonnal, miszlikbe aprítalak! – ordította a kreol, elvörösödő fejjel, majd a lánc két végét egyre gyorsabban pörgetve lassan közeledni kezdett Savaren felé.
– Kutya? Mármint én? – ingerkedett Savaren, miközben lassan hátrált. – Nem rajtam van lánc, és nem én őrzöm a házat a gazdáim parancsára, hanem te! – kiáltotta végül nevetve.
Az óriás hatalmasat ordított erre a sértésre, és már-már rávetette volna magát Savarenre, amikor valahonnan egy nyílvessző csapódott a földbe kettejük között.
– Elég legyen! – ordította egy hang a közeli bozótból. – Varen, Csörgő, álljatok le!
Mindketten megtorpantak, majd előbb a nyílvesszőre, aztán a bokrok közül kilépő alak felé pillantottak. Egy nyúlánk, vékony férfi lépett elő a bokrok takarásából, kezében könnyű ismétlő számszeríjat tartva, miközben egy másik alak futva az út mentén lévő távolabbi épületek felé indult.
– Csörgő, nyugi! Állj le, és ereszd le azt a láncot! – kiáltotta, miközben egyetlen mozdulattal újratöltötte a számszeríjat. – Te meg, Varen, ereszd le a kezeidet, és tartsd őket jó távol az övedtől! Jól ismerem ám a trükkjeidet.
A kreol leeresztette a láncot, Savaren pedig leengedte a kezét, de közben nem állta meg, hogy oda ne szóljon az óriásnak.
– Látod, Buksi! Mégis jó kutya vagy, és engedelmes is – kiáltotta csúfondárosan.
Csörgő felhördült, és látszott rajta, hogy mindjárt megint nekiugrik.
– Varen! Isten az atyám, beléd lövök, ha nem fejezed be! – mondta a cingár, és felemelte a számszeríját.
– Rendben, Tövis, befejezem! Csak nagyon utálom, ha fenyegetnek – visszakozott Savaren. – Egyébként a Trükköshöz jöttem. Beszélnem kell vele.
– Tudom. Már az előbb is hallottam – felelte Tövis. – Mit mondhatnék erre? Tudod, hogy én legszívesebben kitekerném a nyakad, de sajnos nem tehetem. Így inkább üzentem neki, hogy itt vagy. Gondolom, már vár rád. Menj és keresd meg, ismered a járást!
Savaren az épületek felé indult. Csörgő és Tövis hosszan néztek utána.
– Ki ez az alak? És egyébként mit szarakodunk vele ennyit? – sziszegte Csörgő értetlenkedve. – Ha nem lépsz közbe, már rég kinyírtam volna! És akkor nem lenne gond!
– Na, akkor lenne csak igazán gond. És egyébként, ha nem lépek közbe, te már rég halott lennél! – válaszolta Tövis. – Pont a hátára szíjazott tőrei után nyúlt, amikor lőttem. És hidd el, ő tényleg veszélyes. Egy dobással megölt volna. Varen egyébként a Trükkös másodunokatestvére, és legalább olyan megveszekedett, mint ő. Egy időben ő is közénk tartozott, de itt hagyott minket, és inkább beállt csempésznek. Állítólag valami nő miatt. A legtöbben árulónak tartjuk, és ezt nem bocsátottuk meg neki. Különösen az apja nem. A Trükkös viszont igen. Ők ketten mindig is nagyon közel álltak egymáshoz.
6. fejezet – A Verem
Savaren néhány száz méter megtétele után beért a Verem közvetlen közelében álló épületek közé. Itt már nem bozótok szegélyezték az utat, hanem masszív kőépületek és magas falak. A Veremben tartott játékok idején ezekben az épületekben fogadók, kocsmák és bárok működtek, most azonban valamennyi zárva volt. Savaren mégis a bőrén érezte, hogy a bezárt zsalugáterek mögül figyelik őt. Ez nem nyugtatta meg.
〜
A Verem tulajdonképpen egy küzdőtér volt, egy aréna, a Déli-szigetek kultúrájának egy különleges darabja, amely Reményöbölbe került. Nem ez volt a Füstölgő-szigetek legrégebbi arénája, és nem is ez volt a legnagyobb, de évszázados hagyományaival az egész Nyugati-szigetvilágban ismert, patinás intézménynek számított.
Hírhedtségét elsősorban az itteni küzdelmek vadságának köszönhette. Itt, a határvidéken olyan harcosok is megjelentek, akik a Füstölgő-szigetek belsőbb vizeire nem vagy csak nagy ritkán merészkedtek. Ehhez társultak még az errefelé mindennaposabbnak számító, vízi lények elleni, csónakos és kishajós küzdelmek, amelyek szintén e hely különös vonzerejét adták.
〜
Most azonban nem volt itt a játékok ideje. Az épületek között elterülő, gondosan kikövezett tér is üresen tátongott. Nyoma sem volt a máskor itt sorakozó pavilonoknak, sátraknak és árusító pultoknak. Minden csendes volt. Csendes és kihalt. Léptei hangosan kopogtak a köveken. Egyedül a Verem impozáns bejáratát szegélyező oszlopok árnyékában álldogált két láthatóan unatkozó őr. Savaren elindult feléjük.
Amikor a hatalmas, oszlopos kapu elé ért, odaintett az őröknek. Azok kurtán biccentettek felé, majd egy mozdulattal jelezték, hogy menjen nyugodtan tovább.
Ezek szerint Tövis futára tényleg elhozta az üzenetet – gondolta, és ettől kissé megkönnyebbült.
Áthaladt a gigantikus kapun, majd végigpillantott az udvarra vezető út mellett álló gyönyörű bronzszobrokon. A szobrok az előző évszázadok legendás bajnokait örökítették meg. Igényes kialakításuk a Déli-szigetek bronzművességét dicsérte. Savaren szerette ezt a részt, bár elég ritkán járt erre. Inkább a Tengeri oldal felől szokta látogatni a Vermet, amikor nagy ritkán idetévedt, vagy – mint most – amikor valami dolga akadt itt. Igazából nem kedvelte különösebben az arénákat. Nem volt ínyére sem a vérontás, sem pedig a nyílt erőszak. Persze ő is ölt, amikor a helyzet megkívánta, de ezt inkább precízen, profi módon tette, felesleges kegyetlenkedés nélkül.
〜
Az aréna régi volt. Nagyon régi. Története egészen Reményöböl kezdeti időszakáig nyúlt vissza. A Verem helyén állt a város első, nagyobb hajók befogadására is alkalmas szárazdokkja. A település fejlődésével és a hatalmas óceánjáró hajók megjelenésével azonban még nagyobb szárazdokkra lett szükség. Az új dokkot a mélyebb, nyílt tengerhez közelebbi partszakaszon építették fel, így az elhagyott régi dokkot a déliek megvásárolták, és az ízlésüknek megfelelő arénává alakították.
〜
Savaren a környező ódon épületeket figyelte, miközben eltökélten haladt tovább a hatalmas udvaron. Hamarosan a kapu és a bejárati rész is elmaradt mögötte. Egy nagy, nyitott térségen vágott keresztül, amely a játékok idején vásártérként működött. Innen már jól látszott maga a küzdőtér és a mellette álló lelátók is. A hatalmas mélyedés, az egykori szárazdokk, vagyis a tulajdonképpeni verem, amelyről a hely a nevét kapta, most vízzel volt feltöltve.
Ezek szerint a közeljövőben vízi küzdelem várható. Ez érdekesnek ígérkezik – jegyezte meg magában, ahogy továbbhaladtában végignézett a csillogó hullámokon.
Miközben a vizet figyelte, észrevette, hogy egy alak futva közeledik a küzdőtérhez kapcsolódó kiszolgáló épületek felől. Savaren, bár belül továbbra is feszült volt, nyugalmat erőltetett magára, és várta az érkezőt. Ismét azt érezte, hogy figyelik. Utált ilyen nyílt terepen, a lövedékeknek ennyire kitéve várakozni, de nem tehetett mást, ezért inkább folytatta a látszólag nyugodt szemlélődést. Türelmesen várt, amíg az ismeretlen alak odaért hozzá.
– Uram – kezdte az érkező, a futástól még mindig kissé lihegve. – Azzal a paranccsal küldtek önhöz, hogy haladéktalanul vezessem a Trükköshöz. Kérem, kövessen! Átvezetem az épületeken egészen a Tengeri oldalig. A Trükkös ott várja magát.
– Köszönettel veszem – felelte udvariasan Savaren. – Kérem, vezessen, követni fogom.
A következő percekben számtalan folyosón, kapun és csapórácson haladtak át, miközben keresztülvágtak a Verem tengeri és szárazföldi oldalát egymástól tökéletesen elválasztó épületegyüttesen. Az aréna építői nem véletlenül alakították ki így ezt a helyet. A különálló bejáratok, udvarok és lelátórészek lehetővé tették, hogy a szegényebb és a tehetősebb néprétegek egyaránt élvezhessék az előadásokat, miközben a két közönségnek sehol sem kellett közvetlenül érintkeznie egymással. A tehetősebb polgári közönség a Tengeri oldalon, míg a tömegek a Szárazföldi oldalon léptek be az aréna területére. A két oldal között pedig maga a küzdőtér és a hozzá tartozó kiszolgáló épületek húzódtak, a közönség számára áthatolhatatlan falat képezve.
Savaren a pazarul kialakított Tengeri oldalt jól ismerte, így tudta, hogy kísérője a főpáholyhoz fogja vezetni. Egykori klántársai mindig itt tartották a fajsúlyos megbeszéléseiket. Most sem volt ez másképp. Hamarosan megérkeztek a páholy hatalmas, díszesen faragott ajtajához, amely előtt két, Savaren számára ismeretlen, jól öltözött páncélos őr posztolt.
Kísérője fejet hajtott.
– Idekísértem a vendégünket – mondta az őröknek, majd Savaren felé fordult. – Uram, az urakra bízom magát. Ők majd bevezetik önt a Trükköshöz – mondta szertartásosan, aztán csendben távozott.
Az őrök bekopogtak, majd rövid várakozás után kitárták az ajtót, és bevezették Savarent a terembe.
– A vendég megérkezett – jelentette egyikük.
A Trükkös a páholy korlátjánál állt, háttal a belépőknek. Szótlanul nézte a küzdőteret borító víz felszínén megtörő fénysugarakat. Savaren belépésére sem fordult meg.
– Kitűnő. Kérlek, hagyjatok bennünket magunkra! – mondta kimérten.
Az őrök biccentettek, majd becsukták maguk mögött az ajtót.
A bezáródó ajtó halk kattanását hallva a Trükkös megfordult. Széles mosoly terült el az arcán, majd sietve Savaren felé indult.
– Ren! Fivérem, hónapok óta nem láttalak! Remélem, rendben vagy. Mutasd magad – mondta, miközben közeledett.
– Leo! Én is örülök, hogy végre látlak – válaszolta Savaren, és megölelte unokafivérét.
– Nocsak, nocsak, végül a tékozló fiú is hazatér, nemde? – jegyezte meg Leo csipkelődve. – Szívből reméltem, hogy a Város hírére te is hazatérsz majd, és lám, nem is tévedtem. Gyere, üljünk le, igyunk valamit, és közben meséld el, mi történt veled az utóbbi időben.
Leo egy közeli büféasztalhoz lépett, és egy kancsóból vizet töltött mindkettejüknek, majd egy díszes fémdobozkából jégkockákat dobott a poharakba. Végül az egyiket Savarennek nyújtva így szólt:
– Tessék, ettől biztosan felfrissülsz. Ez nem az a megszokott íztelen esővíz, amit errefelé gyűjtenek, hanem valódi, friss, zamatos kútvíz a sziget belsejéből. Teljesen friss, ma érkezett. Na, egészségedre!
Mindketten nagyot kortyoltak a vízből.
– Ez tényleg jól esett – mondta Savaren, miután kiitta a vizét. – Borzasztó meleg van ma, egészen kitikkadtam a hosszú úton.
– Várj egy pillanatot, rögtön hozok valami még különlegesebbet. Van rengeteg északi pezsgőnk is – mondta Leo lelkesen, miközben fejével a terem másik fele felé biccentett. – Ott vannak az asztal alatt, jégbe hűtve egy fémládában. Csodálatosak. Mindjárt meglátod.
– Biztosan nagyon fontos vendégeket vársz – jegyezte meg Savaren vidáman. – Udvarias a személyzet, jól öltözöttek az őrök, pezsgő, jég és ráadásul te magad is úgy ki vagy öltözve, mint valami főúr. Azért nem ez a jellemző rátok.
– Sajnos igen. A herceg embereit várjuk. Csupa fontoskodó, pökhendi alak. Ne is mondd. Tudod, mennyire gyűlölöm ezeket a ruhákat és az ilyen parádézást, de most nem tehetek mást – mondta Leo letörten. – Majd mindjárt elmondom, mi ez az egész, de előbb te mesélj! Mi történt veled az elmúlt hónapokban?
– Tulajdonképpen semmi különös – válaszolta Savaren. – Szinte végig a vízen voltam. Vaspart és Reményöböl között hajóztam oda-vissza. Titkos üzeneteket és diplomáciai csomagokat csempésztem. Mondhatnám, hogy unalmas volt, mert az ilyen futármeló általában az, de itt most nem ez volt a helyzet. Minden öböl tele volt őrjáratokkal. Komolyan mondom, volt olyan is, hogy szinte az életemért hajóztam. Háború lesz ebből, én mondom. Háború.
– Nyugodj meg, nem lesz háború – jelentette ki Leo határozott hangon.
– Ezt meg honnan veszed?
– Onnan, hogy már rég megegyeztek.
– Mármint kik? És miben egyeztek meg?
– Te tényleg nem tudsz semmit, igaz? – kérdezte Leo furcsálkodva. – Egyáltalán nem tudsz sem a Városról, sem a megállapodásról, és nem csak szórakozol velem, ugye? Piperkőc ezek szerint nem mondott neked semmit?
– Persze, hogy nem mondott! – válaszolta Savaren felháborodottan. – Már legalább három hónapja nem láttam Piperkőcöt, csak az embereivel találkoztam!
– Na, várj! Akkor mindjárt töltök egy kis pezsgőt, és mindent elmagyarázok. Ettől le fog esni az állad, az garantált – mondta Leo, majd felállt, és a terem túloldala felé indult.
Nemsokára visszatért az ígért pezsgővel, két elegáns, aranyozott szélű pohárral és egy kosár datolyás süteménnyel.
– Ettől tényleg hülyét fogsz kapni – mondta izgatottan, miközben mindkettejüknek töltött.
– Szóval nem lesz háború. A hercegek megállapodtak egymással, és most közösen fognak várost alapítani. Na, mit szólsz? – bökte ki Leo diadalmasan.
– Hogy mi van? – álmélkodott Savaren. – Ez képtelenség! Neked teljesen elment az eszed!
– Pedig ez az igazság. Ugye mondtam, hogy hülyét fogsz kapni – válaszolta Leo vigyorogva, miközben szájába gyömöszölt egy datolyás süteményt.
– Már hogy alapítanának várost? És miért? De legfőképpen hol? – hitetlenkedett tovább Savaren. – Nem, ez egyszerűen nem lehet igaz! Már több mint száz éve nem alapított senki várost! A főherceg nem is egyezne bele semmi ilyesmibe! Az alapítás pedig Hamukapu jóváhagyása nélkül egyszerűen lehetetlen.
– Természetesen Hamukapu is benne van.
– Ugye nem tréfálsz? – kérdezte Savaren, és fürkészően Leóra nézett.
– Hát persze, hogy nem.
– Tölts akkor inkább nekem, kérlek, még egy pohárral, aztán meséld el részletesen. Ez a dolog szinte felfoghatatlan.
– Mondtam, hogy leesik majd az állad.
Leo ezután részletesen elmesélte azokat a politikai eseményeket, amelyekről Savaren a vízen töltött hónapok során lemaradt. A három szigetúr – Vaspart és Reményöböl hercege, valamint a hamukapui főherceg – valóban megállapodott egymással, hogy közösen új városállamot alapítanak a Szigetvég nevű távolabbi szigetcsoporton.
Ez az egyébként jelentéktelennek számító, lakatlan szigetcsoport a belső, lakott szigetek és a Füstölgő-szigetek vadabb vidékeinek határán, a Szigetvilágot övező külső óceán felőli oldalon terült el. Ismert, de alapvetően haszontalan területként tartották számon. Csak vadászok és gyógynövénykutatók járták a szigeteket, de azok is elég ritkán.
Alig néhány hónappal ezelőtt azonban egy gyógynövénykutató expedíció az egyik sziget belsejében egy igazán különleges leletre, egy hatalmas vasfaerdőre bukkant. Ez a felfedezés pedig azonnal rendkívül gazdaggá tette őket. A vasfa rendkívül szilárd, csaknem acélkeménységű fa volt. Deszkái kiváló hajóépítő anyagnak számítottak. Nagyobb mennyiségben azonban rendszerint csak nagyon drágán, a távoli Keleti-szigetekről lehetett ilyen faanyagot beszerezni. A vasfa itt, a Nyugati-szigeteken szinte elképzelhetetlen ritkaságnak számított.
A felfedezés egy csapásra felértékelte az egész szigetcsoportot. Vaspart és Reményöböl egyre élesedő konfliktusának hátterében is ez állt, hiszen mindkét fél részesedést akart szerezni az újonnan felfedezett, hozzájuk viszonylag közel eső terület gazdagságából. Ezért torzsalkodott egymással a két városállam.
Végül azonban sikerült olyan megállapodást kötni, amely mindkét fél és persze Hamukapu számára is elfogadható volt, és a konfliktus lezárult. A vaspartiak különösen kedvező bányászati jogokat kaptak az új városállam területén, cserébe pedig elfogadták a közös városalapítást és felhagytak a Reményöböllel folytatott hatalmi huzavonával.
Az új város alapítása önmagában is történelmi jelentőségű eseménynek számított, hiszen több mint egy évszázada nem jött létre új városállam a Füstölgő-szigeteken. Most viszont éppen erre készültek. Az ebből adódó ritka lehetőségekből pedig minden hatalmi csoport ki akarta venni a részét. Többek között a saját klánjuk is.
Az északiak nagy számban való megjelenésének is talán a vasfa volt a legfőbb oka. A kitermelése önmagában nem sokat ért megfelelő feldolgozás nélkül, ehhez pedig a keletiek mellett az északi mesterek értettek a legjobban.
Mire Leo beszámolója végére ért, a pezsgő is majdnem teljesen elfogyott. Savaren még mindig a hallottakat emésztette, unokafivére pedig éppen a maradék pezsgőt igyekezett igazságosan szétosztani közöttük.
– Na de várjunk csak! – kapott észbe hirtelen Leo. – Ha te erről az egészről mit sem tudtál, akkor mégsem a Város miatt vagy itt. Ebben az esetben jogos a kérdés, hogy vajon mi hozott ide téged ilyen hirtelen, és főleg bejelentés nélkül. He?
– Azért jöttem, mert segítened kell – bökte ki Savaren kertelés nélkül. – A Toreknél lévő díszes ládát akarom elszállítani, de állítólag valami nem stimmel vele. Információra van szükségem, és azt hallottam, hogy te vagy az, aki tud ebben nekem segíteni.
– Molma mondta, igaz? Azt persze már nem merte elmondani, mi van a ládában, mi?
– Nem, nem mondta el. Különben pedig honnan is tudhatná ő azt pontosan? Ő csak annyit mondott, keresselek fel, mert te tudsz valamit. Valami fontosat. A ládát egyébként én magam is láttam. Torek maga mutatta meg nekem. Impozáns darab, komoly zárral és nagy valószínűséggel mágikus védelemmel. A kérdés inkább az, hogy te mit hallottál róla, és vajon miért is kellett nekem idejönnöm?
– Molma jó tanácsot adott neked. Azért kellett idejönnöd, hogy tőlem is halld és így elhidd. Mivel ezek szerint Molmának nem hittél, hagyd békén azt a ládát! Ne foglalkozz vele, mert csak bajt hoz rád. Nem éri meg.
– No, no, no! – csattant fel Savaren. – Nem ti fogjátok megmondani, hogy én mit csinálok! Felesleges így atyáskodnotok fölöttem. Ha tudtok valami konkrétat a ládáról, amit én nem, akkor bökjétek ki, mert különben igenis el fogom szállítani! Amúgy is szükségem van a pénzre. Egyébként pedig nem tartok sem az északiaktól, sem pedig a papoktól. Ha Göthös el tudta volna vinni, akkor én is elviszem!
– Ha pénzre van szükséged, akkor szólj, szívesen adok neked, jól tudod!
– Tudom, hogy bármikor adnál, ha kérnék. De nem kérek, és így, hogy magad ajánlod fel, pláne biztos lehetsz benne, hogy nem is fogom elfogadni! Még kölcsönben sem, nemhogy ajándékba! Nem akarom, hogy apám ezen gúnyolódhasson! Hiszen alig várja, hogy elbukjak, visszakullogjak hozzátok, és ezt valamikor az orrom alá dörgölhesse! Önállóan boldogulok, ahogy eddig is. Nekem nem kell a klán pénze!
– Ne makacskodj, Ren! Nem éri meg dacból szegénynek lenni és egy kunyhóban élni! Főleg most, hogy itt van ez a nagy lehetőség! Gondold meg, mennyi mindent elérhetnénk mi ketten.
– Szóval kunyhóban, mi! – csattant fel Savaren most már tényleg dühösen. – Nem gondoltam, hogy te is apám nótáját fogod fújni. Ezt nem vártam volna tőled! Én igenis büszke vagyok arra, amit az elmúlt években saját erőből elértem!
– Azt hiszem, most már jobb is inkább, ha megyek. Na szevasz! Foglalkozz a drágalátos vendégeiddel. Nem kell kikísérni, kitalálok egyedül is – folytatta Savaren sértetten, majd felállt és az ajtó felé indult.
– Várj! – pattant fel Leo, majd utána sietett, és megragadta Savaren vállát. – Nem kell ennyire felkapnod a vizet! Jó, akkor inkább elmondom, amit tudok. A ládában nem papi ereklyék vannak, hanem egy ősi múmia. Molma pedig onnan tudja ezt, mert ott volt, amikor az embereink felnyitották a ládát.
– Aha! Szóval ezért volt Molma úgy összeverve! Miattatok! – horkant fel Savaren mérgesen. – Ez is olyan jellemző rátok! Pont az ilyen dolgok miatt mentem el, és ahogy látom, jól is tettem.
– Nem. Nem ezért mentél el – vágott vissza Leo. – Hanem amiatt a nő miatt. Ezt mindenki tudja!
Savaren egy pillanatra megmerevedett.
– Ezt tényleg nem kellett volna, Leo – sziszegte fagyosan.
Kiszakította magát unokafivére szorításából, és határozottan az ajtó felé indult.
– Ez túlment minden határon.
– Ne haragudj! – szólt utána Leo. – Nem akartam. Csak kicsúszott a számon.
– Most már egészen biztos lehetsz benne, hogy azért is el fogom vinni azt a ládát! – kiáltotta vissza Savaren. Az ajtóhoz lépett, és feltépte.
– Ne tedd ezt, Ren! Ezért ki fognak végezni! – kiáltott utána Leo, de az ajtó csapódása elnyomta a hangját.